korszakelemzések

A magyar film történetében az 1945-től a filmipar 1948-as államosításáig tartó koalíciós időszak átmeneti korszakot képvisel. Ekkor még megmarad a filmgyártás harmincas évekre és a negyvenes évek első felére jellemző szerkezete: a gyártóbázis állami kézben van, ezt a technikát (stúdiót, felszerelést, személyzetet) vehetik bérbe vállalkozók, akik a saját pénzüket kockáztatják egy-egy film gyártásakor. Ugyanakkor már felfedezhetők a filmipar ötvenes évekre jellemző politizálódásának jelei: az egyes koalíciós pártok is jelentkeznek gyártóként, hogy az általuk fontosnak tartott ideológiát közvetítő filmeket készítsenek, miközben igyekeznek saját filmgyártó vállalatra szert tenni (a Sarlófilm a Parasztpárt gyártócége, a MAFIRT a Kommunista Párté stb.), mozikat üzemeltetnek, még saját filmhíradót is készítenek.

Az ötvenes évek első felének magyar filmgyártása a politika és ideológiai vezetés irányítása alatt állt. Az 1948-49-es államosítás óta a filmipar minden területe központosított rendszerben működött, a központi vezetés írta elő, mely témákról kell filmet készíteni (az ipari termelés növelése, a mezőgazdaság szocialista átszervezése, az ellenséges szabotázsakciók leleplezése stb.), és az ideológiailag megfelelő film garanciájának a tökéletesen megírt forgatókönyvet tartották. Emiatt a forgatókönyveket több lépcsőben megvitatták, átíratták, és a politikailag megbízhatónak tartott, a filmművészeti főiskolán frissen végzett fiatal rendezők rendezés helyett dramaturgiai feladatot kaptak (mivel a Központi Dramaturgia volt felelős a forgatókönyvekért). Az ötvenes évek első felének filmjeit nagyrészt azok a tapasztalt rendezők készítették, akik a harmincas-negyvenes években kezdték pályájukat (például Bán Frigyes, Keleti Márton, Gertler Viktor), s bár a politikailag megbízhatatlannak számítottak, szakmai tudásuk alkalmassá tette őket a jól megírt forgatókönyvek „filmre vitelére”.

Az évtizedhatárokhoz igazodó filmtörténeti korszakolás a nyolcvanas években csődöt mond: az inkább átmenetinek tekinthető periódus részben a hetvenes évek lezárása, részben a kilencvenes évek nyitánya, a közepén pedig – ahogy Kovács András Bálint a korszakról szóló előadásában megfogalmazta – egy lyuk található, elmaradt, félbeszakadt, ellehetetlenített megújulási törekvésekkel. Belső korszakhatárt jelöl 1983/84.

Az 1960-as évek a magyar film megújulásának korszaka. A hazai film sokszínűvé válását és az újhullámos hatások magyarországi megjelenését több különböző tényező egyidejű megváltozása tette lehetővé. Az 56-os eseményeket követő megtorlások után a hatvanas évek elején ismét enyhülés figyelhető meg a kultúrpolitika területén, ez kevésbé szigorú ellenőrzést és liberálisabb irányítást hozott magával a filmiparban. A korábbi két filmgyárból négy független játékfilmes stúdiót hoztak létre, élükön filmes szakemberekkel, s ezek a művészeti alkotócsoportok már önállóan dönthettek egy-egy filmterv elfogadásáról és forgatásáról, csak az elkészült filmet kellett bemutatniuk ellenőrzésre.