Depresszív-e a magyar film?

Alexander's Ragtime Band?

and?

Midnight Cowboy, Blue Velvet, Wild at heart,Mysery, Shining, Evil Dead, Paris Texas, Angel Heart, Short Cut, Taxi Driver, Carry, Down by law etc, etc, etc

Happy end?

de semmiképp se masszív...

Nekem peldaul sosem szamit, hogy szomoru vagy vidam egy film. Az un. depresszios film, ha jol van megcsinalva es jol tudja befogadni valaki, akkor eppolyan jokedvet okozhat, mint egy vigjatek.

Legutobb a Werkmeister harmoniaknal ereztem ugyanezt. Valoszinuleg katarzisrol van szo. Ha ez megtortenik, a tobbi nem szamit.

Akkor viszont nagyon el tudok kenodni, ha latok egy rossz vigjatekot, vagy egy tehetsegtelenul kesergo tortenetet.

Eegen, a néző meg néha simán csak szív.

Szerintem a magyar film nem depressziv, hanem regressziv es bizonyos ertelemben passziv.

Épp ellenkezőleg: bízva bízok :)

szvsz a magyar film nem depresszív (moszkva tér, üvegtigris, i love budapest, pizzás, üvegtigris, stb, hogy csak a kommerszeket említsem)

viszont te, vang so barátom, elég depresszívnek tűnsz:)

Én azt gondolom, hogy igen, depresszív a magyar filmek nagy többsége. Hogy miért, csak találgatni tudom. Bár az utóbbi időben történt némi változás, mégis úgy érzem, hogy a magyar filmek döntő többségének alaphangulatát még mindig a pesszimista deprimáltság, leszedált melankólia, a reménytelen békaperspektíva, a kismagyar valóság talajmentisége határozza meg. És a baj nem is az, hogy létezik ez a sötét fényű virágzás, hanem, hogy szinte alig van más! Ha Amerikában minden film kényszeresen fitt, és szinte nevetségesen jól és boldogan ér véget, hát akkor nálunk épp fordítva, majd minden mese lehangoló és rosszul végződik.

Miért? Mi ez? Öngyűlölet, önismeret, kishitűség, történelmi reflex, alattvalói babona? A „vesztesek” önmegvetése? Mikor és mitől lesz vége „rosszkedvünk telének”? Miért vannak olyan kevesen az elbukásra érdemes hősök a magyar filmekben? Rossz a lelkiismeretünk? Összefüggésben van mindez a katasztrofális hazai öngyilkossági, szenvedély- és kedélybetegségi helyzettel (ok-okozat)? Esetleg a jó zsánerfilmek (feloldó ellensúly) jelenleg kínzó hiányával?

Tény, hogy a magyar nézők jelenleg nem vevők erre a pesszimizmusra. Bármilyen magasra tartja a hazai szakma a mélytónusú esztétikai zászlót, az emberek boldogságfilmeket akarnak, és néznek (főként észak- és latin-amerikait persze, mert az van). Lehet mondani rájuk, hogy amerikanizáltak, buták, érzéketlenek stb., de az is lehet, hogy csupán reményt szeretnének, fényt az alagút végén, jöjjön az bár a vetítőgép lencséjéből. Pozitív azonosulást, kisebb-nagyobb fizikai, erkölcsi győzelmeket. Talán lehet ezt jól, művészien, felszabadítóan is csinálni, s nem kellene mindezt a kincstári optimizmus bárgyú lózungjaira és cápamosolyú hazudozására, fantáziátlan politikai kurzusfilmjeire hagyni!
Tény, hogy sokáig nagy kutatói és bemutatói voltunk az életöröm inverz régióinak, a fanyarnak, keserűnek és borzalmasnak. De vajon tudunk-e mást is? Vagy egy medence alján élőknek az a végzete, hogy akárhonnan is süssön a nap, ők mindig árnyékba kerülnek? Nem hiszem!

Mit gondoltok, kilábal-e a magyar (film)kultúra ebből a rossz közérzetből? És egyáltalán ki kell-e lábalnia?