Pilátus Credoban

legyetek mindig résen

es meg egyszer: Haaaaaaaat

Most, hogy megjelent a könyv... Hááááát

Gábor,
kénytelen vagyok frissíteni az írásodat, hiszen immár KÉT
forgatókönyvedből lett film (igaz, lehet, hogy azóta már
jóval túl vagy a tízen), ráadásul mindkettő szemledíjas
produkció, ami azért nem olyan elkeserítő. Egyébként a
magyar filmnek - főleg az utóbbi időben - súlyos problémája
(ha nem is a forgatókönyv, de) a dialógusok
sikerületlensége. Még a leginkább életszagú munkákban is
döglött ufónyelven szólalnak meg a szereplők és azt hiszem,
a te dialógusaid valamelyest kiutat mutatnak ebből a gondból
(különösen a Presszó).
Másrészt azért lássuk be, az irodalmi forgatókönyv -
gondolom, erről van szó, ha az író szempontjából közelítjük
meg a kérdést - mégiscsak másodlagos a "végtermékhez"
képest. És ez így is van rendjén. Annak idején pl. a
Filmkultúrában hátborzongató viták zajlottak mondjuk az
Ítélet körül - a megjelent filmnovella alapján. Írók és
egyéb váteszek vitatkoztak tehát egy olyan filmről (!),
melyet csak olvastak (!) - így aztán nem is marad más
válasz, mint az, hogy a film "lefényképezett irodalom".
Én a magam részéről nem látok abban kivetnivalót, hogy a
forgatókönyvvel úgy bánnak, mint egy tál óvodai
gyurmával...

udv
vbb

Bocs, elrontottam. Igazából ez egy másik rovatba ment volna...
Tehát: A fenti szöveg egy takarosnak szánt, a régóta készülődő,
irodalom-és-film témájú JAK-füzethez írt előszó részlete, hogy
lehessen rajta vitatkozni. (a szerző)
akiraly

Ha jól tudom, NG írása egy, a közeljövőben (?) megjelenő
tanulmánykötet előszava. Ezt nem ártott volna feltüntetni.
udv
vbb

Pilátus legyen egy szerencsétlen kis álomdíler, valahonnan
Európából, Credo pedig valami tuti hely a nyugati parton,
tényleg csak pár perc Hollywood.
Forgatókönyvet már írtam. Ha jól számolom, tizet, eddig
egyből lett film, jellemzőnél jobb arány. Szinte sosem
egyedül, ez nem épp magányos műfaj, és ahogy a dolgok
állnak, egyre kevésbé lesz az, az európai (magyar)
professzionális film is elindult azon az úton, amit az
amerikai jelölt ki, rendezői filmből produceri film felé,
még pár év, és ha a rendező még mindig nagyon ugrálni akar,
hát maga lesz a saját producere. A produceré lesz az ötlet,
vagy megveszi másét, megíratja belőle a könyvet, kétszer
vagy százszor, ahányszor akarja, a végén keres hozzá egy
rendezőt, meg színészeket, lemegy a forgatás, elszedi a
rendezőtől a cuccot, és odaadja egy profi vágónak, és ha
próbavetítésen nem tetszik a célközönséget reprezentáló
mintának, átvágatja az egészet egy másikkal.
A klasszikus helyzet az, hogy jön egy ember egy történettel.
Eddig a rendező jött, holnaptól a producer. Még az se
biztos, hogy le van írva. Az nem árt, ha röviden el lehet
mondani. Mostanában olvastam egy amerikai
forgatókönyv-pályázat jelentkezési lapját, azon például két
és fél sort hagytak rá.
Jön az ember, sose fog kiderülni, miért téged választott.
Ültök valami presszóban, még nagyon az elején, lelkes,
mesél, és van a szívedben valami homályos sejtelem, hogy el
kéne menekülni. Mert ha nem, most jó ideig erről fog szólni
az élet. A te életed. Forgatókönyv ugyanis egyfelől azonnal
kell, másfelől viszont soha nincsen készen, ez volna az első
aranyszabály. Bármikor közbejöhet valami. Utólag is jöhet
közbe. A bolgárkertészek adnának egy kis zsetont, mi volna,
ha belevinnénk egy zöldségesszálat. A német tengerpart
legyen mégis délfrancia. A társproducer, aki tegnap
beszállt, erőtlennek érzi a szerelmi vonalat. (Mire átírod,
megsértődik valamin, és kiszáll a produkcióból.) Az angol
fordító szerint bőbeszédűek a dialógusok.
And things like that.
Joggal kérdem, mi a köze van ennek az irodalomhoz?
Filmiparnak sztori kell, megy, lépeget Zombie Pictures a
döngő lépteivel, meglát egy gyanútlan novellácskát, ahogy
labdázik a parkban, berántja a bokorba és kiszívja belőle a
történetet a nyaknál. Azt a bizonyos két és félsorost.
Nincsen történetem, sebaj, több is veszett Mohácsnál.
Filmipar a tizenkilencedik században gondolkodik.
Egymásnak feszülő jellemek, dramaturgia, konfliktus,
linearitás.
Na jó, maximum, az időt picit megbolondítom.
A filmnek (a producernek) szüksége van szavakra.
De nem a szavakért.
Hanem, hogy látszódjon előre, mire lesz elköltve a pénz.
Hogy meg lehessen nyugodni, tudják, mi történik majd azon a
húsz-harminc rettenetes napon.
Olcsó kis vicc: az irodalom adaptációja helyett az írók
adoptációja.
Az íróban az a kellemetlen, hogy ha jó, akkor valamennyire
szuverén.
Ráadásul okos, annyira legalább is, hogy előbb-utóbb rá fog
jönni, a producernek tényleg szüksége van a szavaira. Ezért
aztán a magyar filmipar is, mielőtt még igazán rászokna,
leszokik az íróról. Kitermel majd egy új embertípust, a
filmírót, szándékosan nem írok forgatókönyvírót, mert
lehetséges, hogy úgy lesz valaki tisztességben megőszült
filmíró, hogy egész életében - mondjuk - szinopszist írt,
vagy mások dialógusait fényesítette.
Szöveggyártó kisiparos.
Sajnos, egy forgatókönyvvel kábé tízszer annyi pénzt lehet
keresni, mint egy regénnyel. Javítom ijedten: Sajnos, egy
regénnyel tizedannyit lehet keresni, mint egy
forgatókönyvvel.
A kisiparos persze attól még lehet író is, ha van kedve és
ideje, írhat úgynevezett normális könyvet is, amit kinyomnak
és meg lehet venni a boltban, mindenki csinál néha
hülyeségeket. És fordítva, íróból is lehet kisiparos.
Pilátus egyébként valahonnan Kelet-Európából jött Credoba,
helyzeti előnye van, ott sűrű az anyag. Kortalanul öreg -
eldönthetetlen, hogy harminc vagy ötven. Magával hozta mind
az ötven vagy harminc évét. Abból dolgozik: minden éjszaka
egy álom, csikorog a foga, alakulnak a dolgok. Szerzett
valahonnan egy jobb szmokingot, belóg minden partira, ahol
filmesek nyomulnak, álldogál a medence szélén egy whiskyvel,
várja az áldozatát. Titokban persze regényt ír, egy
elhagyott tengerparti házban. Hát persze, hogy egy
kelet-európairól, aki rémálmokat passzol el Hollywoodnak.

A fenti szöveg egy takarosnak szánt, a régóta készülődő,
irodalom-és-film témájú JAK-füzethez írt előszó részlete, hogy
lehessen rajta vitatkozni. (a szerző)