Nobel-díj A zongoratanárnő írójának

Schubert, öncsonkítás és pornó

Az osztrák Elfriede Jelinek kapta az irodalmi Nobel-díjat nagy vitákat kavaró regényeiért és színdarabjaiért, amelyekben a nők elleni erőszak ellen lép fel, rávilágítva egyúttal Európa szexuális és politikai szélsőségeire.

Az írónő 1946-ban született, apja cseh-zsidó származású volt, anyja bécsi. Legismertebb műve az önéletrajzi ihletésű 1983-as A zongoratanárnő, melyet 2001-ben Michael Haneke vitt filmre. Jelinek elismerése meglepetés, hiszen nem tartották az elsők között esélyesnek az idei Nobel-díjra. 

Kiadója szerint azonban megérdelmelte a díjat, hiszen "a csodálatosan egyedülálló író nem ismert bocsánatot semmilyen témában, és önmagát is nagy bátorsággal veszi kritika alá." A Svéd Akadémia legutóbb 1996-ban jutalmazott női írót (Wislawa Szymborskát) irodalmi munkásságáért. Jelinek díját így indokolták: "a szövegekben áramló zeneiségben és az ellenpontozásban különleges nyelvi hévvel tárja fel a társadalom kliséinek - és azok leigázó hatalmának - abszurditását."  

Könyveinek egyik legfontosabb témája a női szexualitás, annak túlkapásai, valamint a nemek harca általában. Jelinek a brutalitás hidegvérű leírásaival hökkenti meg az olvasóit, amiben ízlése találkozik a szintén "rettegett" Haneke stílusával.  
 
Szélsőséges feminista író

Jelinek 1967-ben jelentkezett először egy verseskötettel. 1975-ben A nő mint szerető, majd 1980-ban Csodálatos, csodálatos idők című regényeivel vált szélesebb körben ismertté a német nyelvterületen. Kritikusai szerint obszcén, vulgáris és káromkodó nyelvet használ. Haneke filmjének egyik kritikusa például A zongoratanárnőt úgy jellemezte, mint "Schubert, az öncsonkítás és a pornó" keverékét.  

Mint a hazáját szintén erős kritikával támadó Thomas Bernhard, Jelinek Ausztriában vitatott figurának számított, az Osztrák Kommunista Pártnak is tagja volt '74 és '91 között. Jelenleg Bécsben és Münchenben él, és foglalkozik forgatókönyvekkel, fordításokkal és írt már operalibrettót is.
 
Az Akadémia szerint Jelinek "egyike azon kevés írónak, akiknek különleges érzékük van a tömegkultúra szimbólumai és a mítoszai iránt. Egyúttal pedig politikai író is, aki úgy látja, hogy a gigantikus szórakoztatóipar az embereket a gazdasági elit manipulációja alá hajtja. Ezt a diszkurzust akarja lerombolni azzal a nyelvi iróniával, amit használ."