13. Gombos Péter: Támadók klónozása – 10,5 pont (4, 4/5, 2)
Esetünkben ez így néz ki: George Lucas stábja (A) nem ke-vés pénzt és energiát fordított arra (hatás), hogy a Star Wars-sorozat következő (vagy előző, illetve az előző utáni, ám az első előtt kettőveli…), szóval A klónok támadása jó fogadtatást kap-jon. Módjával adagolt ízelítő képsorok, hangsúlyosabb feladatot kapó sztárszínész (Samuel L. Jackson), interjúk a szereplőkkel – általános nyi-latkozat: “szerintem ez jobban sikerült, mint a Baljós árnyak.” (Nahát!) –, óriási reklámhadjárat. Erre a közönség (B) nem tehet mást, mint beül a moziba, és óriási elvárásai vannak (ellenhatás).
Felmerül a kérdés: meddig lehet ezt még fokozni? Ki bírja tovább? A rendező vagy a rajongók?
Nos, eddig – úgy tűnik, – Lucas bírja a tempót.
Még csak ismerkedünk az ismert szereplők időközben szerzett új voná-saival (Amidala – kisebb felelősség, nagyobb harci kedv, Anakin – nagyobb felelősség, még nagyobb harci kedv stb.), máris egy “autós” üldözésbe csöppenünk.
Gyanútlan néző azt gondolhatná, ez máris a nagyjelenet (lásd az első rész versenyét), persze gyanútlan néző – nem utoljára e film kapcsán – téved.
Aztán a cselekmény két szálon folyik tovább. Míg Anakin meglehetősen ügyetlenül – ám nem annyira eredménytelenül – teszi a szépet Amidalának, mentora Miss Marple-t (na jó, inkább Hercule Poirot-t…) játszik. E vizsgálódás során jutunk el az aktuális “új” égitestre, a klónozók bolygójára. A barátságosnak nagy-nagy jóindulattal sem ne-vezhető klímával bíró planétán aztán annyira összekuszálódnak a szálak, hogy a (még mindig) gyanútlan néző egészen az epizód végéig nem jut dűlőre: akkor most ki a jó, kinek kell szurkolni?
Időközben Anakin előbb romantikázik (a giccsfaktor magasra hág, az egy főre jutó vízesések számát tekintve a Naboo kétségívül galaxisbajnok), majd elindul a Darth Vaderré válás rögös útján. Elveszíti anyját és türelmét, a buckalakók lemészárlásával az Erőt a rossz szolgála-tába állítja. Türelmetlenségével együtt szerelme nőttön-nő, lassan jedi-létét és fél karját odaadná szíve választottjáért (Utóbbit még ebben a részben megteszi.)
A szálak persze összefutnak, méghozzá egy arénában, ahol a három fő-hős (Ani, “Ami” és Obi) együtt várhatja a Dooku által kieszelt furmá-nyos kivégzést.
Ez a nagyjelenet.
A gladiátorharc rossz oldalán álló három Pokémon-szörny ugyan kicsit szörnyűbbre sikerült a kelleténél (ennyire még Jockey sem volt rossz), de legyen ez a jedik gondja. ők persze megoldják a problémát, sőt a klónokkal kiegészülve a robotsereget is megfutamítják. Apróbb prob-léma: közben jelentős amortizációt szenved a jedi-állomány. Ráadásul a filmvégi rövid jelenetből kiderül, az egész csetepaté a fő gonosz, Darth Sidius (na, ki az, csak nem a derék főkancellár?) szája íze szerint alakult, a támadó sereg klónozása is az ő tervének része.
A filmben nyújtott legjobb színészi alakítás díját nálam Yoda kapta. Oscar-esélyes, mondhatnánk, de azért ne fogadjanak rá.
A humort, ironikus bon mot-kat fapofával szóró kis manó (“Obi-van mester elveszített egy bolygót? Ajaj!”) még mindig tud új színt hozni a sorozatba. A szokásos epizódvégi kardforgatás előtt egy protkóját a po-hárban felejtett nyugdíjas magabiztosságával totyog be a színre, botja kopogását csak a szuszogása miatt nem halljuk. A fellibbentett köpeny alól elővillanó lézerkard több mint komikus, de ismét csak kiderül, a látszat csal, s a csaló nem mindig annak látszik, ami. Miközben azt gon-dolnánk, az öreg Yoda már lassú, mint R2-D2 a lépcsőn, pár pillanattal később búgócsigaként pörgi körbe Dookut, “ősz hajú padawanját”. (Hopp, megint egy “humor-bon-bon”!)
A csata ezzel együtt erősen döntetlenszagú, s bár Dooku nem épp ele-gánsan tér ki a párbaj befejezése elől, vesztesnek nem állítható be.
Szintén kellemes, új színfoltja a filmnek az “új” Obi-van. Ewan McGregor Kiefer Sutherland-esimidzse határozottan jót tett az epizódnak, nemcsak a szőrösebb fizimiska okán. Mesterhez illő megfontoltság, nyugodtság jellemzi, s közben Bruce Willist is van ideje felvillantani – a legnagyobb akció közben közönség közé “dobott” poé-nokkal. Ráadásul övé a film egyik legjobb mondata is, a messzi-messzi galaxis egyik legzüllöttebb figurájának odavetett utasítás: “Most el-mész, és végiggondolod az életed”
Anakin (Hayden Christensen) felemás produkciót nyújt. Nya-valygás közben rémületesen élethűen idézi a Barátok közt szilágyipaliját, modorosságánál vágásiferié is élethűbb, összességében mégis elmegy a srác.
Nincs nagy baj Portman kisasszonnyal sem, de alig hiszem, hogy sokan jobbnak tartanák a Birodalomvisszavág és pláne AJedi visszatér Leiájánál.
Az is igaz, utóbbi nem szólóban, inkább Solóval jó, Amidala mellől hi-ányzik egy pimasz, laza fickó, amolyan férfi-szubrett.
Külön érdemes szólni az egyre jobb reminiszcenciákról: a kis Boba Fett-ről (miből lesz a cserebogár...), Obi-van megjegyzéséről Anakinnak, mi-szerint egyszer majd ő lesz a végzete (“Ugyan, mester!”...) stb. Ezek nemcsak a fanatikusok számára jelenthetnek aha-élményt.
Mi a végkövetkeztetés?
A film jó, jobb, mint A baljós árnyak. Látványos, fordula-tos, ahol az kell, ott kevésbé ködös–misztikus, ahol az kell, majdnem ki-számíthatatlan. Jar-Jar háttérbe tolásával Lucas meghajolt a rajongók akarata előtt is (“Vegyék ki a nyulat a filmből!”), s bár az epi-zód végén az ifjú pár kéz a (mű)kézben bámul egymásra szerelmesen, a románc sem lép át a tűréshatáron.
Kérdés: kíván-e ennél többet egy Star Wars-rajongó? Szerintem nem. De ez csak részben Lucas dicsérete.
