141 perc A befejezetlen mondatból - Fábri Zoltán
Talán furcsa így kezdeni Fábri Zoltán filmjének beharangozó méltatását, a filmnek csak alapjául szolgálható regény valós (mások szerint mégsem valós) értékeinek hangos deklarálásával.
Máris akaratlanul ironikusra színezedett beharangozásom. A magyar regény eszázadi egyik legnagyobbjának hittük Déryt - mára elhalványodni látszik. Ez még hagyján, a purgatóriumi évek után szerintem visszanyeri majd helyét a magyar irodalomban. De itt van Fábri, aki Jancsó kibontakozásáig nekem és a hivatalosságnak is (Én és a Hivatalosság!) az első számú, a legjobb magyar rendező volt. A Körhinta “befejezett múltja” a filmcsinálásnak, de a Hannibál tanár úr számomra ma is élő és zaklató film. Fábri tehetséges kudarcai sem voltak akármilyenek: az Édes Anna, s főleg a túlhabzó, túlrángó álom-betétekkel, fantázia-görcsökkel sikertelenül telezsúfolt, kínos Utószezon! Nálunk irgalmatlan bukás volt, Itáliában néhány kritikus példaadónak vélte. Fábriban két lélek, két filmlátó tusakodott: egy hagyományos, majdnem konzervatív rendező, a harmincas évek filmnyelvi reformtörekvéseivel - jócskán megkésetten - csontig átitatva, és egy lángolóan, őrülten, az expresszionista fantázia-szédületek vágyában élő, újakra törő fegyelmezett filmanarchista. Az a baj, hogy ez utóbbit annyira elfojtotta magában, hogy amikor nekiszabadult, tehetséges, de iskolásan kamaszos (ez is érdekes paradoxon) félkudarcokra, félsikerekre futotta. Na, azért a kultúrpolitika sem mindig támogatta. Majdnem annyi tervét, sőt kész könyvét utasították el, mint Jancsónak.
Húsz óra - moszkvai nagydíj. Utószezon - erős dorgálás, hidegzuhany. A kétarcú filmlátó a “hótrealista” filmepika után (egyébként csak a drámai csúcsokhoz volt érzéke, epikához semmi) az Utószezonnal kafkai abszurdot próbált vadul vizionálni: tehetségét teljesen félreértelmezve. A 141 perc A befejezetlen mondatból azért érdekes, mert ebben “hasadt filmszemlélete” - metaforikusan értem - kompromisszumát vélte megteremteni. A film nyugodt epika és időbontásos, nem lineáris dráma. Korrajz és csak néhány figurát megvilágító pszichológiai elemzés. Tele zseniális részletekkel és érdektelen pepecseléssel. Olyan, mint Latinovits játéka a szélhámos Wavra tanár nem egészen neki való szerepében: zseniális, de valahogy mellétrafált. Zavarba ejtő film, mert roppant gazdag és árnyalt, ugyanakkor avult, lyukas, ügyetlen. Egy fokkal “realistább”, egy fokkal abszurdabb, mint kellene. Izgatottan, hevülten unalmas. Nem “halott film”, mint Peter Brook mondja az érdektelen színházról, de rokonszenvesen agonizáló alkotás: a tehetség vív reménytelen, már-már heroikus küzdelmet önmaga halványságával.
A magyar filmművészet egyik legnagyobb vállalkozása. Minden benne van, ami miatt Fábri jelentős rendező, és minden benne van, ami miatt nem válhatott igazán naggyá, ami miatt alulmaradt saját tehetségével szemben. A puha diktatúrába belesimuló leglázadóbb szellemű - egykor szabad - író és a saját konzervativizmusa ellen mindvégig vesztesen, de életre-halálra becsülettel hadakozó rendező: borzongató találkozás volt ez annakidején. S akinek ez mind kevés: Csomós Mari első nagyon nagy szerepében megéreztetett valamit, no nem Déry hősnőjének viharos erejéből, de a saját színészi képességeiből. Krausz Évi kimaradt e filmből, de Csomós Mari megszületett. Tanuljuk újra A befejezetlen mondat hőseit.
Bikácsy Gergely
141 perc A befejezetlen mondatból – magyar, 1974. Rendezte: Fábri Zoltán. Írta: Déry Tibor. Kép: Illés György. Zene: Vukán György. Vágó: Szécsényi Ferencné. Hang: Pintér György. Díszlet: Vayer Tamás. Jelmez: Wieber Katalin. Szereplők: Bálint András (Parcen Nagy Lőrinc), Sáfár Anikó (Désirée), Latinovits Zoltán (Wavra professzor), Csomós Mari (Éva), Bisztray Mária (Laura), Mensáros Károly (Parcen Nagy Károly), Lukács Sándor (Vidovics Miklós), Szénási Ernő (Fischer), Kern András (Géza), Cserhalmi György (Béla), Haumann Péter (A mérnök), Körtvélyessy Zsolt (Stevo), Mécs Károly (Désirée vőlegénye), Elisztratov Szergej (Rózsa Péter), Horváth Sándor (Józsi úr, a pincér). Gyártó: Budapest Játékfilmstúdió.
