1956 filmen
A Wajda-film éles fényében a magyar ötvenhat filmbeli hiánya világlott fel. Most bárki elém tehetné a tévéműsort: október 23-án meg tán másnap is tucatnyi film futott majd minden magyar nyelvű csatornán. A dokumentumfilmekről most nem szólnék: épp azért nem, mert azokban több hiteleség, több igazság, több izgalom lappang – az egykori Széna téri Vadmacskáról, a ma Izraelben élő Tova Meyerről szólót iskolai tananyaggá tenném, s nem biztos, hogy “esztétikai értéke” miatt.
Hanem a játékfilmek az 56-os fikciók! Hátulról kezdem, a nagyon ritka külföldi játékfilmek egyikével, a rutinos mozigyáros, Anatole Litvak Utazás című kalandos bornírtságával, mely sem a mintául szolgáló Casablancát nem juttatja eszünkbe, sem 56-ot, bár a tehetségesen kopasz Yul Brinner roppantul érdekes benne, mint a november elején minden este fényes étteremben vacsorázó szovjet megszálló-parancsnok. Elég.
Zavarba ejtőbb a magyar mustra. Egyetlen kínzóan hiteles filmet ismerek 1956-ról, s nem véletlen, hogy ez önéletrajzi indíttatású alkotás: Mészáros Márta Napló-ja. A többi magyar 56-filmnek is vannak szép képsorai, itt-ott megrendítő jelenetei. Az 1988-ban, tehát a hivatalos rendszerváltás előtt készült Eldorádó befejezését különösképpen nagyra becsülöm: igaz szó hallatszott benne, tehetséggel színezve, tehetséggel hitelesítve. Mészáros Márta Napló-jának egyik részében a hősnő 1953-ban a híres Nagy Imre-beszédet nézi híradó-felvételről, s a Magyar Filmszemle közönsége beletapsolt: 1989 februárját írtuk. Mészáros Márta sem várt hivatalos engedélyre, hogy forradalomnak ábrázolja a történteket.
A hitelesség egyébként nem politikai bátorság kérdése. Egyáltalán nem “szóhasználati”, nem “politikai” okok miatt tartom felszínesnek a Szamárköhögést sem (1986), és félsikernek a Szerencsés Dánielt, szürkének a Soha, sehol, senkinek igaz történetét. A Szamárköhögésben felfedezhető némi kényszerből tett kompromisszum, de itt sem ezért hümmögök. Hümmögök Kósa Ferenc harcosan és feddhetetlenül igaz A másik embere láttán – időrendben az egyik legelső, s máig legnagyobb igényű “október-film” - és borongok Makk Károly börtönfilmjének mérnökien kiszámított hatás-keresésén (Magyar Rekviem) – ebben például megelevenedik a Vadmacska alakja – az “eredeti” Tova Meyer hitelesebb.
De hát mi okoz zavart hiányérzetet, ha majd’ mindegyikről elismerem, hogy “nem hazudik”. Talán a mai szemhatáruk uralgása. Hogy többet tudnak, mint hőseik, sőt mindent tudnak. Ez a magabiztos tudás nem teszik. A lekerekítés, a tanulság-levonás vagy levonatás igénye. Hogy megmagyarázzák, hogy feltárják, hogy példát mutatnak. Hogy igazából akkor sem az átérzett és átélt személyes történet sugárzik belőlük, ha majdnem minden igaz bennük. Makk Károly például még 1981-ben elkészítette a Téglafal mögött (Két történet a félmúltból) című Déry-adaptációját – csendesen erős, mélyen igaz és példaadó alkotásnak tartom, írtam is róla annakidején a Filmvilágban. Adaptáció, de érződik benne a személyes hitel – a Magyar Rekviemben kevésbé. Hosszan lehetne erről gondolkodni…
Meg arról is, hogy mitől, miért remekmű a Szerelem, Makk régi filmje. Úgy érzem, a legnagyobb film 1956-ról, holott nem akkor játszódik, és szó sem esik benne erről az eseményről. --- Most látom, november 3-án, a forradalom leveretésének előestéjén nem szerepel 56-os film a tévében. Lesz ugyan egy Megtorlás című közepes opusz, de azt egy amerikai film-kisiparos követte el az 1944-es római vérengzésekről. Én mindenesetre 3-án vagy 4-én levetíteném a Szerelmet, a legszebb és legemberibb filmet ötvenhat megtorlásáról.
