5. TIFF -- Kolozsvár

Tágas szemhatár

A fesztivál budapesti Titanicra emlékeztet a 11 versenyfilmmel és a tematikus blokkokkal: Supernova (amik nem lehettek versenyfilmek) , Határok nélkül (a kísérletezőbb vagy durvább műveknek, például a Nyóckernek), Doc’n’Roll (ugye ismerős a Titanicról?), Árnyak (a fantasztikus és bizarr filmek szekciója), 3x3  (3-3 film 3 rendezőtől: az osztrák dokumentarista Michael Glawoggertől, a spanyol Álex de la Iglesiától és a román származású, Németországban élő dokumentumfilmes, Andrei Ulicától), egy argentin és egy francia összeállítás, valamint egy román és egy – a Taxidermiából, a Fehér tenyérből és pár rövidfilmből összerakott - magyar nap. Bár a román és magyar nap ötlete a szervezők toleranciájára utal, sajnos mégis szembetalálkozhattam ezen a nyugatias fesztiválon a román nacionalizmus megnyilvánulásával: a sajtósok számára kiadott pár lapos angol nyelvű tájékoztató írója bámulatosan ügyesen kerüli a tényt, hogy Erdély évszázadokon át a Magyar Királyság része volt, s úgy állítja be, mintha a XVI. században a semmiből, értsd Romániától csatolták volna a Habsburg Birodalomhoz. Ha ezeken a csúnya ferdítéseken, no és azon, hogy a műsorfüzet kizárólag román nyelven íródott, nem akadt fenn az ember, akkor már igazán nem panaszkodhatott a fesztiválra, volt film, volt közönség, lehetett mozizni rogyásig.

A fesztiválprogram nemcsak nagy vonalaiban, hanem konkrét filmekben is a Titanicra emlékeztetett. Ott volt az idei TIFF-en a Holdkór, a Te meg én és minden ismerősünk, a Földrengések zongorahangolója, A bosszú asszonya, míg az orosz 4 már tavaly megnyerte a fődíjat Kolozsváron és csak azután aratta le a babérokat Budapesten. De azért volt bőven újdonság is az erdélyi mustrán, aminek egy része jövőre bizonyára ellátogat Pestre. A helyszínből adódóan fontos szerep jutott a román produkcióknak.

A hazai filmművészetből mára már kikopott „ötvenesévek”-film Hogyan töltöttem el a világ végét (Cum mi-am petrecut sfirsitul lumii)

Sajnos, a fesztivál fődíjasáról, a 12.08 Bukaresttől keletre című filmről lemaradtam, ám némi ízelítőt kaphattam a kortárs román moziból a Hogyan töltöttem el a világ végét (Cum mi-am petrecut sfirsitul lumii) jóvoltából. A közönség meglepően hálásan fogadta Cătălin Mitulescu 2006-os művét, ami engem a hazai filmművészetből mára szerencsére már kikopott „ötvenesévek”-filmekre emlékeztetett. 1989, a Ceaucescu-diktatúra végét járja, de ezt még nem tudják a benne élők, mert az elnyomás épp oly elviselhetetlen, mint nálunk lehetett az 50-es években. Mitulescu egy kamaszlány kálváriáját követi végig, akit szerelmi okból elkövetett iskolai fegyelmezetlenség miatt kicsapnak az elitgimnáziumból és egy szakmunkásképzőben kerül, majd a kilátástalan jövő elől menekülve a szomszéd fiúval együtt a Dunán átúszva akarnak emigrálni Romániából. Félúton a lány meggondolja magát, s amikor már végleg reménytelen helyzetbe kerülne otthon szökési kísérlete miatt, kitör a forradalom. A hasonló magyar filmekből ismerős figurák és helyzetek kiszámíthatóvá tették ezt a konzervatívan elkészített alkotást, amin a román közönség bizonyára a Ceaucescu-rendszer mindennapi őrültségeire történő vicces utalások miatt mégis jókat derült.

A másik kelet-európai versenyfilm a lengyel Örömóda (Oda do radosci), három elsőfilmes rendező (Anna Kazejak-Dawid, Jan Komasa, Maciej Migas) súlyos társadalmi problémákat feszegető, címében az EU-csatlakozás felett ironizáló szkeccsfilmje. A lengyel filmesektől már megszokhattuk, hogy elviselhetetlenül komolykodók, ami nézhetetlenül patetikussá teszi filmjeiket. Sajnos most sem cáfolták meg a velük szemben kialakult előítéletemet. A három rendező egy Kelet-Európában igen aktuális problémának feszült neki, annak, hogy a fiatalok a perspektíva nélküli hazai állapotok elől menekülve Nyugaton keresnek munkát. A három történet Lengyelország különböző vidékein élő, különböző társadalmi hátterű fiatalok (egy sziléziai munkáscsalád lánya, egy varsói árva rapper és egy lecsúszott pomerániai család műszaki egyetemista fia) életébe enged betekintést, akiknek sorsában az lesz a közös, hogy a film végén egyazon buszon utaznak London felé otthoni csalódásaik elől szökve, a jobb megélhetés reményében. Egyik rendezőnek sincs kellő tehetsége, hogy levegőt hagyjon hőseinek, hogy kissé eleressze magát és megpróbálja elfogulatlanul szemlélni hőseit, ehelyett agyonnyomja őket a társadalmi helyzet elviselhetetlen súlyával és a legelcsépeltebb melodrámai fogások segítségével. Egyetlen igazán meglepő volt Örömódát nézve, hogy a lengyel férfiak milyen komolyan veszik a szerelmet és mennyivel gyengébbek, odaadóbbak, állhatatosabbak a filmben megjelenő céltudatos nőknél.

A román és lengyel versenymű után az volt az érzésem, mintha – a végül a fesztivál rendezői díját elnyerő - Taxidermia nem egy súlycsoportban indult volna velük, annyival nagyvonalúbb kivitelezésű és korszerűbb filmnyelvet beszélő volt kelet-európai társainál.

Nem felejtették el Fassbinder, Wenders és Herzog hagyományát Requiem

A német filmipar az elmúlt évtizedben erőteljes lépéseket tett a populáris film irányába, olyannyira, hogy néha azt hiszem, már el is felejtették Fassbinder, Wenders és Herzog művészfilmes hagyományát. Ezt a tévhitemet cáfolta meg a Requiem, egy hallatlanul szerény, a főszereplőre összpontosító karaktertanulmány, ami mégis többet mond el az emberi lét mélységeiről a fesztivál másik német résztvevőjénél, Michel Houellebecq bestsellerének, a mai európai értelmiséget kigúnyoló, bulvárfilozofikus, tabudöntögető Elemi részecskék-nek Oskar Roehler (Ágnes öcsénk) rendezésében készült nehézkes, átgondolatlan, széteső, ám roppant látványos és szexi megfilmesítésénél. Hans-Christian Schmid hetvenes években játszódó története egy dél-német faluban élő katolikus család súlyos epilepsziával küszködő lányáról szól. A lányt felveszik a tübingeni egyetemre, ami komoly aggodalmakat vált ki a lányukat az idegösszeomlástól féltő szüleiből, ám a lány legnagyobb álma, hogy tanár legyen és ezért még szeretve tisztelt szüleivel is szembefordul: keményen beleveti magát a tanulásba és egy kedves fiúval összebarátkozva lassanként kilép a katolikus zárdaszűz szerepéből is. A lányát kettős kötéssel magához láncoló, rideg anya ajándéka, a saját hatalmát a távolban is érzékeltető rózsafüzér azonban olyan mértékű tudatalatti ellenállást és gyűlöletet vált ki a lányból, hogy képtelen lesz imádkozni, szembefordul a lételemét jelentő vallással, ami valahol az anyával kapcsolódik össze tudattalanjában. Ez a drámai meghasonlás súlyos epilepsziás rohamokhoz vezet, amit katolikus babonákkal, ördögi megszállottsággal magyaráz meg magának. Lázas sietséggel tanul és dolgozik, hogy elérje célját, tanár legyen, mert érzi, hogy hamarosan végérvényesen elborul elméje, s hiába próbál apja, barátnője, barátja, öreg papja segítségére sietni, nem tudják kirángatni a lányt az anya iránti gyűlöletet öngyűlöletbe fordító lelki mechanizmus ördögi köréből. A kopottas, dokumentarista jellegű Requiemet főszereplője, a törékeny, csúnyácska, kezdő Sandra Hüller viszi a vállán, aki a tüchtig és fegyelmezett felszín mögül hihetetlenül erős szenvedélyeket és rettentő fájdalmakat képes kirobbantani, míg Schmid rendezőként pontosan érzi, hogyan kell levegőssé tenni filmjét, hogyan kell lírai passzázsokkal elmélyíteni ezeket az érzelmi csúcspontokat.

Német-osztrák koprodukcióban készült A munkás halála (Workingman’s Death) a dokumentumfilm műfajának lírai, képcentrikus hagyományát elevenítette fel, amit szerencsés kézzel elegyített a szituatív dokumentumfilmezés közvetlenségével és villanásszerű miniportrékkal. Az osztrák Michael Glawogger és népes stábja a Föld öt gazdaságilag elmaradott tájékán, páratlanul szép és megrázó filmfelvételeken mutatta be a fejlett, posztindusztriális társadalmakból olcsósága miatt kiszorulóban levő fizikai munkavégzés nehézségeit. Az ukrán szénbányászok középkori körülményeket idéző feketemunkája az elhagyatott aknákban, az indonéziai kénbányászok cipekedése a kéngőzöktől sárgálló hegyen a japán és európai turisták fényképezkedése közepette, a nigériai mészárosok pokoli öldöklése a vértől és belsőségektől iszamos földön a fizikalitás közvetlen érzetét kelti fel a nézőben. De a lángvágókkal hatalmas hajókat darabokra aprító pakisztániak valamint a modern ipari forradalom fegyelmezett harcosaiként viselkedő kínai acélmunkások testüket kizsigerelő, állandó veszélynek kitevő, megfeszített munkája láttán sem sírja vissza a fejlett szolgáltatóipar gyermeke – leszámítva az olyan gyármániákusokat, mint David Lynch - a közelmúltat, amikor még hatalmas, szürke, füstöt okádó gyártelepeken dolgozott a társadalom jelentős hányada. Ezeknek a nehézipari üzemeknek jelentős részét vagy lerombolták mindenestől, vagy - ahogy a film dortmundi epilógusa mutatja - látványos múzeumokká alakították át, s ez a folyamat, ha nem is a munkásosztály halálához - mint ahogy a film címe ígéri - de legalábbis összezsugorodásához vezetett. Glawogger celluloidra forgatott, látványos és megrázó dokumentumfilmje figyelmeztet minket arra, hogy ha Európából eltűnőben is van a nehéz fizikai munka, a Föld kevésbé szerencsés tájainak lakói még mindig embertelen körülmények között szerzik meg a betevő falatjukat.

Némileg stilizált forma Drawing Restraint 9

Az amerikai kísérleti filmes, Matthew Barney dokumentumfilmből szürreális fikcióba átcsapó alkotása, a Drawing Restraint 9 viszont pontosan azt mutatja meg, hogy a fizikai munka hogyan finomodott high tech művészetté a fejlett gazdaságokban. A Nishan Maru nevű japán bálnavadászhajón játszódó alkotás hosszan követi nyomon - igaz némileg stilizált formában - a tradicionális japán feldolgozóipari tevékenység mai, roppant kifinomult formáit. A képzőművészeti igényességű képeket két és fél órán keresztül sem untam el nézni, annál is kevésbé, mert a film sokáig a dokumentum és fikció közt lebegett és mindvégig nem volt világos, mire megy ki a játék. A hajósok és a gyöngyhalászok munkájáról készült költői dokumentumokat ugyanis Björk és Barney hajóra érkezésének, tradicionális japán viseletbe öltöztetésének, egy emelkedett teaszertartásnak, majd egymás aprólékos szétdarabolásának egyre szürreálisabbá váló képsorai ellenpontozzák. Barney elfogulatlanul és felettébb metaforikusan próbál Japánról, a bálnavadászatról és a nyugati emberről értekezni, de a képeknek bizonyosan erősebb a hangulata, mint a film metaforikus üzenete. (Bővebben a Filmvilág júniusi számában.)

A homok háza (Casa de Arena) A munkás halálához hasonlóan archaikus, emberfeletti erőfeszítéseket megkövetelő körülmények felidézésével teremt sorsot hőseinek. A brazil film 1909-ben kezdődik és a huszadik század második felében ér véget, miközben egy család három generációjának - nagyanya, anya és lánya - történetét sűríti százhúsz percbe. Egy megszállott férfi megvásárol egy talpalatnyi földet, egy piciny oázist a sivatag szélén és elcipeli oda feleségét, anyósát és egy néhány vállalkozó szellemű társát. A társak a szörnyű hely láttán hamarosan meglépnek, a férj pedig baleset áldozata lesz, így ott marad a semmi közepén a hajdan szebb napokat látott, elszegényedett polgárasszony és annak várandós lánya. A két nő a közelben élő rabszolgaszökevények segítségével boldogulnak kínkeservesen napról napra, miközben azért nem adják fel a reményt, hogy egyszer visszatérhetnek a civilizáció kebelébe. A sivatag azonban legyőzhetetlennek bizonyul: nemcsak a civilizációtól vágja el őket, nemcsak a házukat dönti össze, de ez a feltartóztathatatlan erő az ellenállásukat is felőrli, így lassanként beletörődnek sorsukba, hogy már sohasem térhetnek vissza a zene által jelképezett polgári társadalomba és megtanulnak örülni a természet nyújtotta vad és egyszerű életnek. A rendező, Andrucha Waddington a táj, a sivatag nagytotáljaival és szenvedélyes színészi játékkal emelte meg ezt az emberi lét nagy kérdéseiről, a küzdeni tudásról és a ránk kimért sors elfogadásáról szóló történetet. Az anyát - majd később saját lányát - alakító Fernanda Torres sok szenvedést tükröző, de még mindig gyönyörű arca és elképesztő indulatkitörései (a sebzett állat fájdalmas kiáltása, amikor viszontlátja halottnak hitt lányát) szenvedéllyel, fájdalommal, reménnyel telítik ezt a szűkszavú, balladisztikus alkotást.

Amikor az ember Kolozsváron a köztársaságról elnevezett mozi óriási vásznán megpillantja a homokdűnék kísértetiesen szép képét, akkor nemcsak fesztiválhangulat vesz rajta erőt, hanem ami sokkal több ennél: az ember kicsinységének és az emberlét méltóságának emelkedett érzése.