A Diákzsűri értékelése
Megszólalnak a hallgatók
A dokumentumfilmes zsűri tagjai nem voltak megelégedve az általános színvonallal, a mezőny fele szerintük nem érdemelte volna meg a versenyprogramban való indulást. Üdvözölték ugyanakkor a fiatal generáció megjelenését, akik izgalmas, aktuális témaválasztásukkal (Hackni), és egyéni látásmódjukkal (New York–Budapest) új színt jelentenek a – sokak szerint évek óta haldokló – dokumentumfilm palettáján.
Zentai András szerint az elsőfilmesek mezőnye jóval erősebb volt, mint tavaly. Az idén bemutatkozó alkotók nagy része zsánerben gondolkodott, melyhez többségében igényes kivitelezés is társult. A médiaszereplésük okán egymással szembeállított Alföldi Róbert és Till Attila „csatájában” utóbbi került ki győztesen: míg Alföldi filmjét modorosnak, vizuálisan szegényesnek és túlzottan színpadiasnak találták, addig Till Attila erős vizuális látásmóddal rendelkező, aktuális problémákat feszegető filmje egyöntetű tetszést aratott.
A Zuhanórepülés kisebb-nagyobb hibái ellenére is szerethető mozinak bizonyult, a Bahrtalo! azonban néhány jobban sikerült jelenettől eltekintve „unalmas és felesleges alkotás”, mely helyenként „olyan volt, mint egy jobban megcsinált Győzike Show”.
Terítékre került a humor két bajnoka, a Kalandorok és A nyomozó is. Ez utóbbit többen fordulópontnak tekintik a magyar film történetében: „végre egy film, amit külföldön is el lehet adni, és nemcsak a fesztiváloknak, hanem a nézőközönségnek is”. A Kalandorok üdítő humora pedig különösen akkor válik követendő példává, ha összevetjük a – zsűri szerint említésre sem méltó – Megy a gőzös, vagy a Casting minden című filmekkel.
A nagyjátékfilmekkel kapcsolatban elmondták, tavalyhoz képest egy „markánsabb, erősebb, és igazán közönségbarát” felhozatalt láthatott a szemléző közönség, „szinte minden napra jutott egy olyan film, ami egyetemi tananyaggá is válhat az elkövetkezendő években”. Ennek ellenére szinte egyik film megítélésében sem sikerült közös nevezőre jutniuk, vita tárgyát képezte többek között a Delta, a Tabló, illetve a Márió, a varázsló megítélése is. A Deltával kapcsolatban megfogalmazott kritika a film eredetiségét kérdőjelezte meg: „40% Herzog, 40% Kim-Ki Duk, és egy kis Mundruczó” – sommázta a nem túl hízelgő véleményét az egyik zsűritag. Tóth Barbara a Fövenyóra kapcsán megköszönte Tolnai Szabolcsnak, hogy „megajándékozta a nézőket ezzel a szinte tökéletes filmmel”, Kaposvári Dánielt azonban nem különösebben érintette meg a történet.
A Tejút is igen szélsőséges reakciókat váltott ki, egy dologban azonban megegyeztek a tagok: a filmet látni kell, méghozzá lehetőleg moziban. Abban is egyetértettek, hogy a műfaji besorolása finoman szólva is kétséges, legegyszerűbb, ha külön szekciót, vagy inkább külön fesztivált szentelnek a filmnek.
A zsűri összegzésének a marcona szervezők szigorú pillantása hamar véget vetett, így a kísérleti- és kisjátékfilmes szekció értékelése már a folyosón, (szó szerint) szűk körben zajlott. A tagok összességében jó színvonalúnak találták a kisfilmek mezőnyét, igazán kiemelkedő alkotásra azonban nem bukkantak. Csuja László üdvözítőnek tartaná, ha nem az extrém helyzetek és figurák, hanem a hétköznapok eseményei és szereplői kerülnének inkább előtérbe. Tisztában van vele, hogy ez a nehezebb út, ám ahogy azt Ujj Mészáros Károly (3 történet a szerelemről) és Horváth Lili (Uszodai tolvaj) bebizonyította, egyáltalán nem lehetetlen vállalkozás az egyszerűben megtalálni a szépet.
