A Dogmán túl

Epilógus a dán filmhéthez

Per Fly: Az örökség

Ezt jelzi a Művész moziban megrendezett dán filmhét programja is, leginkább pedig az a tény, hogy tíz filmből ötöt magyarországi forgalmazásra is érdemesnek tartott a szervező Budapest Film. Kifejezetten nehéz ugyanis különlegességeket és ritkaságokat találni egy dán filmhét programjához, hiszen a különlegességek szinte kivétel nélkül sikeres, ünnepelt darabok, lássuk be, többnyire nem érdemtelenül. Az olyan filmek, mint Az örökség, a Rekonstrukció vagy a Wilbur, már hónapok óta ismerősen csenghetnek azok számára, akik csak egy kicsit is figyelik a világban zajló filmes történéseket, illetve a nagyobb fesztiválok mezőnyét. Ezen kívül a programban szerepelt még két Dogma alkotás (Igazi ember; Örök szerelem) illetve a dogma pecsétet szintén magán viselő Mifunével komoly hírnevet szerző Soren Kragh-Jacobsen új filmje a Skagerrak, a berlini Kék-Angyal díjas Apróbb zűrök, és a Lars von Trier-Jorgen Leth duó döbbenetes dokumentumfilmje, magáról a filmkészítés alkotói folyamatáról és nehézségeiről.

Nehéz rövid, összefoglaló jelleggel írni egy ilyen programról, hiszen csak az utóbb említett Öt akadály önálló tanulmányt érdemelne. Éppen ezért - no meg azért is, mert a tíz filmből öt, moziba kerülése kapcsán nagyobb terjedelemben is terítékre kerül majd – most inkább a fő tendenciákra összpontosítanék, arra, hogy milyen új irányok nyílnak a Dogma után és Lars von Trier provokatív, de egyáltalán nem bénító jelenléte mellett a dán filmesek számára. Mert azt siessünk leszögezni, hogy noha filmtörténeti jelentősége lassan már a legnagyobbakhoz mérhető, Trier soha nem lesz Dánia Bergmanja. Míg a nagy rivális svédeknél nemzeti rendezőjük hosszú évtizedeken át lényegében egyeduralkodója volt a színtérnek, addig Dániában mintha éppen Trier színre lépése óta lehetne szabadabban alkotni, mintha kifejezetten felkínálná magát és mozgalmát a fiatalok romboló-építkező ösztönei számára. Trier nemcsak a nézőket és a kritikusokat, de alkotótársait is szüntelenül provokálni igyekszik, ennek legdirektebb megnyilvánulása éppen az Öt akadály, mely sem az alkotók valamelyikének életművében sem a filmhét többi darabjának kontextusában nem helyezhető el igazán.

Miközben az szinte biztosra vehető, hogy a legnagyobb Dogma-filmek már elkészültek, a mozgalom még mindig győzi lendülettel, egy-egy alkotással még mindig tud újat mondani, vagy ha nem, hát átfogalmazza a régit. A filmhét programjában szereplő Igaz ember már a korai Dogma-filmekre reflektál, szándékosan idéz és vesz kölcsön helyzeteket és figurákat. Lehet, hogy elindul a Dogma második generációja, mely attól lehet más, mint az első széria, hogy tudatosan merít az olyan, mára kanonizált művekből, mint a Születésnap vagy az Idióták. Az Igaz ember főszereplője Nikolaj Lie Kaas, szinte egy az egyben saját szerepét értelmezi újra. Az Idióták Jeppéje, most valóban kívül került a társadalmon, azt se tudja mi az, hiszen a falvédő mögött élte le élete első húsz-huszonöt évét. Aztán amikor előbújik, már nem is kell eljátszania a félkegyelműt; mivel fogalma sincs a társadalom szabályairól, az emberek maguktól bélyegzik idiótának. Aake Sadgren filmje néhol egy az egyben átvesz jeleneteket a Lars von Trier klasszikusból. Legjobb példa erre az uszodába meztelenül érkező főszereplő, illetve a történetet generáló, kislányát elvesztett házaspár alaphelyzet. A film mégsem egyszerű másolása az Idiótáknak, hiszen egészen más szemszögből közelít, és egészen máshova is fut ki. Az Igaz ember alapvetően gegfilm, a társadalomkritika egyik kedvenc típusa, amikor a szabályokat nem ismerő csetlésén botlásán keresztül mutatkozik meg a rendszer abszurd volta.

Christoffer Boe: Rekonstrukció

Érdekes módon a Dogmától talán legtávolabb álló Rekonstrukció főhőse szintén Nikolaj Lie Kaas, akinek sokoldalú tehetségét így közvetlen módon is konstatálni lehetett. Christopher Boe filmje a másik magától értetődő irányt jelöli meg, nevezetesen a teljes elhatárolódást Trier mozgalmának elveitől. Boe-t már most a következő évtized meghatározó dán rendezőjeként emlegetik, nem alaptalanul. A Rekonstrukció komponált és szemcsés képi világa dramaturgiai funkciót kap, miközben a történetet három személyiség egymást keresztező tudatáramai relativizálják – fényévnyire vagyunk a dogmától. Miközben Trier azon fáradozik, hogy hogyan tudja saját szerzőiségét még rafináltabban elrejteni filmjeiben, addig Boe pimaszul egyszerű viszonyt teremt szerző és műve között (az egyik szereplő írja meg saját felesége elcsábításának történetét). A párhuzamos világok (értsd: párhuzamos nők) közti átjárás, illetve tévelygés egészen újszerű ábrázolására tett kísérlet a film, mely a személyiség határait és a világok közti határt is bizonytalanná teszi. És láss csodát, a bonyolult konstrukció szép lassan elkezd összeállni, majd amikor már majdnem kitisztul a kép, a dolgok újra összezavarodnak, a történet még egyet csavarodik, és a kanyarban kíván befejeződni, mondván, hogy az egész csak egy konstrukció. A rekonstrukció pedig úgyis a néző fejében jön létre, a film csak a kiváltó inger, elég, ha a címben jelezzük, hogy mit is kívánunk a nagyérdeműtől. A dologban azonban kétségkívül az a legmulatságosabb, ahogy az időt teljesen összekeverő, majd kiiktató film előzetesében ezt a követhetetlen időrendet keverik össze a szokásos trailer-dramaturgia szabályai szerint, mely így nemhogy többnek nem mutatja, de egyenesen érdekteleníti a művet.

A Wilbur öngyilkos akar lenni, valamint Az örökség jelölik ki a harmadik fő irányt, mely talán a leginkább képes függetlenedni a Dogma elveitől. Hiszen a Dogmát megkontrázó Rekonstrukció, azáltal, hogy következetesen elveti minden szabályát, inverz Dogma-filmmé válik, tehát korántsem mentesül a hatása alól. Az Örökségetjegyző Per Fly-nek soha nem volt köze a Dogmához, Lone Scherfig viszont óriási sikereket ért el előző filmjével, mely még magán viselte a tisztasági pecsétet. Az Olasz nyelv kezdőknek azonban nélkülözte azt a fajta tragikumot, ami szinte kötelező velejárója a mozgalom filmjeinek. Egyszerű kedves történet, szeretni való esetlen figurákkal, mesterien kivitelezve. Új filmje, a Wilbur már nem Dogma- film, valamivel talán tragikusabb, de elsősorban tragikomikus hangvételű alkotás, mely nemcsak a pecsétet, de hazáját is maga mögött hagyja, Skóciába helyezve a történetet. Miközben a két film sok szempontból nagyon különbözik egymástól, a Wilbur és Az örökség bizonyos szempontból ugyanazt teszi: a szabályok betartása nélkül, hagyományos játékfilmes stílusban igyekszik tetten érni és reprodukálni a Dogma hangulatot. Mind a Wilburben, mind Az örökségben ott motoszkál valami a Dogmából, a hatását lehetetlen lenne tagadni, mely végül azonban mégiscsak alárendelődik a rendezői koncepciónak. Scherfig esetében távolodási folyamatról beszélhetünk, melynek előző fázisa még belefért a Dogma kereteibe, a mostani már nem. Per Fly azonban ennél is érdekesebb, ő tartja magát saját stílusához, mely annyira közel esik a Dogmához, hogy minden pillanatban a függetlenség elvesztésével fenyeget. Mintha valaki egy óceánjárótól néhány méterre gumicsónakban evezve szeretné megcáfolni Bernoulli törvényét. Az örökséget látva ez akár sikerülhet is neki.

Címkék

beszámoló , fieszta

 

hirdetés