A Dunatáj Alapítvány dokumentumfilmjei

„Egyszer csak beértünk…!"

Seprődi Kiss Attila Fischer István színhelyei című dokumentumfilmje egy Erdélyből származó, majd Németországba kivándorolt, és nyugdíjas éveit Magyarországon élő filmrendezőnek az életútját mutatja be. Sipos István Hazaérés című filmje Koszmovszky Edináról, az ’56-os piroskabátos lányról szól, aki a Rádió előtt felolvasta a forradalmárok követeléseit.

Bálint Arhur Ikrek című filmjében két testvér együtt él, egyikük versben beszél, a másik rajzban közli gondolaitait. Az Ecseri tekercsek Czigány Zoltán kisjátékfilmje tulajdonképpen dokumentarista módszerekkel készített fikció. A történet ’56-ból származó filmtekercseken játszódik. Józsi nővér és a sárga bicikli egy Erdélyben játszódó dokumentumfilm egy felcserről, Zsigmond Dezső munkája.

Czigány Zoltán: Ecseri tekercsek

A versenyben szereplő hatodik filmet, a Bánya utcát én  fényképeztem és rendeztem. A dévai ferences szerzetes Böjte Csaba egy irodalmi levelet tett fel az internetre, amit olvastunk Barlay Tamással. Ebben arról volt szó, hogy csodálatos természeti környezetben – Dévától harminc kilométerre, a hegyekben, egy bezárt bányatelepen, hihetetlen nyomorban élnek emberek. Bennünket ez a kontraszt fogott meg, és rögtön éreztük, hogy a csodálatos természetben a mindennapos túlélésért küszködő emberek sorsa filmre kívánkozik.

A forgatáskor rájöttünk, hogy azok az esetek, helyzetek, amiket Böjte Csaba név szerint leír, azok igazából egy ponton túl nem közelíthetőek meg, mert annyira bele kell menni egy-egy ember életébe, olyan intim helyzeteket kell megmutatni, ami szerintem már meghaladja a film lehetőségeit. Ezért átalakult a koncepció: erről a kontraszt-montázsról áttértünk egy leltárra. Ezért a film alcíme: leltár. Általában, ha rossz helyzetben lévő emberek kamera elé kerülnek, azonnal elkezdenek panaszkodni. Itt viszont azt láttuk, hogy az emberek büszkék arra, hogy itt valaha fantasztikus bányatelep működött, mozival, bírósággal, kórházzal, úgy beszélnek róla, mint valami Hollywoodról. A rendszerváltás után nem volt gazdaságos tovább működtetni ezt a bányát és bezárták. A munkások többsége elköltözött innen, de a legszegényebbek itt ragadtak, mert nem volt módjuk elmenni. Ma a régi bánya és az ahhoz kötődő életforma utáni nosztalgia élteti őket, meg a szegénység tartja őket itt fogságban. A helyzetük eléggé kilátástalan, abból élnek, hogy a düledező bánya épületeit bontják és a téglákat, a szétszórt vasdarabokat eladogatják a hulladékgyűjtőnek.

Régen volt munkájuk, a boltban lehetett mindent kapni, rendszeresen járt ide a busz. Az idősebbeknek már reményük sincs arra, hogy változtassanak a sorsukon, de a gyerekek is foglyai ennek a helyzetnek, mert a rendszertelen buszközlekedés miatt csak napi 1-2 órát tudnak tanulni a legközelebbi falu iskolájában. Nincs villany, nincs víz, emiatt az egészségügyi helyzet is iszonyatos.

Mégsem arról szól a film, hogy az élet milyen kilátástalan, hanem inkább arról, hogy az emberek még a leglehetetlenebb helyzetben is megpróbálnak emberként élni. A film a Dunatájban készült, a Duna Televízió, az NKA és a Magyar Történelmi Film Alapítvány támogatásával.

Áttekintve eddigi munkáinkat, magunk is meglepődtünk, milyen érdekes kép áll össze bennük. Ebben a globalista, fogyasztói világban mennyi információt kap belőlük a néző az ellenkező oldalról, az egyszerű, szegény emberek  problémáiról.

A dokumentumfilm-készítő olyan hihetetlen közelségbe kerül egy másik ember belső, legtitkosabb világával, hogy ott már csak nagy tisztelettel, empátiával lehet megfigyelni, forgatni és ebből valamit megmutatni a közönségnek. Nagy a dokumentumfilmes felelőssége. Igazából ezért lett a Bánya utca is „leltár”, amit kicsit szenvtelenül, kívülről mutatunk meg, mert úgy éreztem, hogy nem szabad újabb sebeket okozni.

Lejegyezte: Barabás Klára