A Fekete Tigris könnyei

Thai western

Kulcsfigurája ő a thai filmtörténetnek, zsánerműveiben is örökösen kísérletező, új utakat kereső független filmes, ki egész életét a thai film felvirágoztatására s népszerűsítésére tett fel (halála is a hatóságokkal folytatott szélmalomharc eredménye: 1970-ben a pódiumon érte a szívroham, amikor a kormány segítségét kérte a thai film támogatása végett). Több kitűnő távol-keleti rendező mellett (például Naruse Mikio, Kim Ki-young) még Pestonji is újrafelfedezésre vár.

Akciójelenetekben dőzsölő zenés western-melodráma

Sasanatieng filmkészítési módszere nagyon hasonlít Tarantinoéra: (nyugati számára) kevéssé ismert, vagy teljesen ismeretlen mozikból idéz; egy az egyben átvesz karaktereket, helyzeteket, majd pedig az így önmagán átszűrt műve(ke)t a kor igényeihez szabja. Ez esetben: a végsőkig stilizál, s már-már pofátlan módon kacsint ki a néző felé (lásd a mandíneres fejlövést). Használja a régi, elfeledett thai akciófilmek sajátos műfaji kliséit, elmaradhatatlan motívumait (eltúlzott színészi játék, direkt ripacskodás; a – Mitr Chaibanchát idéző – macsó karakter léte; cowboyruhába bújt banditák; árulás), de azokat a hatás kedvéért a végletekig nagyítja, erősíti fel. Maga az érzelmekben tocsogó szüzsé alapja (szegény fiú és gazdag lány, avagy a társadalmi különbségből fakadó tiltott szerelem) legalább akkora klasszikusa a helyi folklórnak, mint az új thai film másik kiválóságának, Nonzee Nimibutr Nang Nak-jának szellemtörténete. Rumpoey, a nagy tekintélyű kormányzó kislánya beleszeret a helyi favágó kisfiába, Dum-ba, miután az megmenti őt a vízbefúlástól. Az időközben felnőtt hölgy (tíz év telik el) szerelme mit sem múlik, az apa azonban erőszakkal hozzá kívánja adni egy fiatal rendőrtiszthez. Dum is viszontszereti Rumpoey-t, azonban édesapja meggyilkolása után csak a bosszú hajtja, beáll hát a banditák közé (nem mindennapi fegyverforgató képessége miatt kapja itt a megtisztelő Fekete Tigris becenevet). A fiatal rendőrtiszt sikertelen támadást vezet a banditákkal szemben, őt magát túszul ejtik. Miután a rendőr kiszabadul, Dumot árulónak bélyegzik, s megkezdődik a hajsza: a banditák Dumot üldözik, Dum pedig a férj-jelöltet. Megakadályozható-e a házasság, boldogok lehetnek-e a szerelmesek végre – a filmvégi vitális kérdéseket soroltam most el.

Nem tisztán akciómozi tehát A Fekete Tigris könnyei, bőséggel szolgál melodrámai elemekkel, miként a vissza-visszatérő zenei betétek szerepe is hangsúlyos (a Morriconét idéző dallamok mellett ’50-es évekbeli thai slágerek is megszólalnak). A western eszköztárának használatáról külön szólni kell: a helyi akciófilmnek mindig is volt egy furcsa western-beütése (csupaszín cowboymaskara, pisztolypárbajok, stb.), annak ellenére, hogy Thaiföldön az amerikai zsánerrel egyáltalán nem voltak tisztában. Inkább mondható ez a hasonlóság véletlen egybeesésnek, mint tudatos fogásnak – csupán a nyugati kultúrkörben nevelkedőknek evidens a westernnel való rokonítás. Sasanatieng viszont már elegendő információval rendelkezik a western történetét illetően, és amellett, hogy a helyi „mutáns” műfaj nagyjánál, Pestonji mesternél rója le tiszteletét, azért Leonéval (Volt egyszer egy vadnyugat) és Peckinpah-val (Vad banda) is pacsizik egyet, imígyen adván modern szövésmintát a megidézett tradicionális (film)anyagnak. Akciójelenetekben dőzsölő zenés western-melodráma tehát A Fekete Tigris könnyei – mi ez, ha nem egy Bollywoodba való zsánermassza.

Ehhez képest az Óz színvilága maga a hipóban pácolt fakultság

Pestonji mintegy tizenöt éves filmrendezői és operatőri pályafutása alatt gyakorta használt Technicolort – és ha már egyszer egy Pestonji hommage-ról beszélünk, Sasanatieng a Technicolor egyetlen színárnyalatát sem spórolhatta ki e moziból. Kedvez is erősen a ma nézőinek, filmjének látványvilága giccsbe hajlóan impozáns: a digitálisan felturbózott színek vakítóan erősek, hangsúlyosak. Rikító rózsaszín, smaragdzöld, türkizkék és mályvaszín váltogatja egymást; a banditák ruházatának látta után már meg sem lepődünk a lehetetlen színű épületbelsőkön. Ehhez képest az Óz, a csodák csodája színvilága maga a hipóban pácolt fakultság.

És mégis, mi kerekedik ki az egészből a néző szemén kívül? Egy besorolhatatlan, excentrikus, egzotikus, felettébb mulatságos thai pastiche. Meg kell hagyni, miután elpereg a vizuális ötletekben és gegekben tobzódó, kirobbanó lendületű első fél óra, visszavált Sasanatieng hármasba, és ritkábban szórja a sziporkákat. De hogy az idézőjelekben gazdag poénokra, no meg a szemceruzával kihúzott bajuszú, felettébb mulatságosan (nagyon-nagyon gonoszul!) kacagó vértestvérre, Mahesuanra emlékezni fogunk, az hétszentség.