A film leverte a zenét, 3. nap

Ebéd után lapszemle. A régió vezető napilapja címlapon hozta le a Mediawave megnyitót, az igazság azonban valahol az ötödik oldalon bújt meg. Négy megkérdezett közül hárman hírét sem hallották a fesztiválnak, vagyis a győriek mással vannak elfoglalva. Vegyük át még egyszer: tehát a győri család messze elkerülvén a Lloyd mozit, a csendes nyári délelőttöt az Inkontinencia-konferenciával kezdi, majd felkötött pelenkával ellátogat a Rendőrkonferenciára, ami nem érdektelen a dolog, a napokban lövöldözés volt az Adyvárosban, a győri drogbárókat fosztották meg a kutyabőrtől. Együttérezvén a várossal, stílszerűen a Gyárvárosból indultam neki a Mediawave-nek. A nappal farkasszemet nézvén kerékpáromat a járdaszél párhuzamosába igazítottam, amikor szembejött a Vagongyár zárt kapuja. "A Vagon- és gépgyár kapuit bezárta / Nem lép ma munkás dolgozni a gyárba..." dudorásztam a lila akácokkal kirakott Ipar utcán suhanva, messze mögöttem a Gól Büfé utca húzta össze magát egyre kisebbre. A munkásváros a mai napra, vagyis Május elsejére készülődött, májusfát állított, és üldögélt a padokon.

Bent a moziban a dokumentumfilmes blokkban a Mediawave-től már megszokott, itthon ritkán látott filmdokumentumok jeleskedtek, vagyis képek és a zene beszélő fejek nélkül (A dolog egyébként annyiban nem véletlen, hogy az ún. televíziós dokumentumfilmek más szekcióba kerültek idén.). A svéd Elefteria Kalogritsa The Face of Time, egy női fürdőben készült 10 percese és a magyar Pölczék Szafarija, egy apró falu cigány közösségét bemutató filmje emelkedett ki. A kisjátékfilmek harmadik szekciójában kapott helyet Dyga Zsombor Tempoja, de ez a film is, hasonlóan a többihez, az ötlettelenségével tüntetett. A német Thomas Grampp Két élet című kinderthrillere a német ifjúsági film műfaját próbálta megújítani néhány közhelyes olyan motívummal, mint madárijesztő, üveggolyó és egy sarlókezű csuklyásgyilkos. A műfaj rosszabb lett, de legalább érthetetlen. A skót Irvine Allan viszont nem akart többet, mint amire képes. Apja lánya című ópuszában a régivonalas Családi kört megszégyenítő szájbarágós módon magyarázta el nekünk, milyen szívszorító egy kislány, amint az apját várja a zuhogó esőben egy Glasgow-i kocsma előtt egy pedofil és két komisz kölök társaságában.

Az animátorok viszont újra bemutattak a nagyfilmnek, a terem zsúfolásig telt, mellettem egy metálos feledkezett meg magáról a bolgár Dido filmjének hatására (Game Over), vagyis kétszer lerúgott a székről. Szerencsémre, de mindenkinek okulására, Cakó Ferenc Víziója alatt bocsánatot kért, és kijelentette: „Ez most nem volt annyira jó…”. A Varga Stúdiós Mechler Mona Lány című animéja igazolta Varga Csaba, azon kijelentését, miszerint „...alakulgat itt is egy újfajta animációs világ, amely azonban csak úgy létezhet, ha semmit sem vesz át a régi magyar animációból, és kiépíti a maga világát." A közönségkedvenc Phil Mulloy filmje lett (Intolerance), aki animációs dokumentumfilmjében a zogokat mutatta be a földlakóknak. A zogok anatómiája szinte megegyezik a humanoidéval csak egy aprócska különbség van. Nemiszervük az emberi fejjel, fejük az emberi nemiszervvel egyezik meg alakilag (szájba köpve szaporodnak). A feldühüdött földlakók pángalaktikus és töretlen hittel védett erkölcseikben bízva indulnak neki a zogok bolygójának, akikkel fele úton találkoznak. A furcsa az egészben az volt, hogy én nem éreztem semmi fölindultságot széksorainkban, ebből sejtem, hogy a film fiktív lehetett. (Később még utánanézünk az igazságnak.)

A zsinagógában az öreg rozmár, James Blood játszott, és tényleg nem sokat szarozott, gitárján apró kézmozdulatokkal csavargatta fejeket. Hogy aztán az egész placcon húsztól hatvanig mindenki tombolni kezdett, az már Kema Jamalnak volt köszönhető, aki a plasztiktól a rongybabáig, minden stílusban vonaglott, és énekelt, végül megerőszakolta a kontrolhangafalat. A koncert végén a leizzadt táncolók még a norvég kamionsofőrnek öltözött Cristopher Fluck dobütőivel lettek gazdagabbak.
Ezután megvártam, amíg Bálint Eszter beáll és elénekel egy strófát, majd úgy tesz mint, aki hazamegy, és leléptem az erotikus filmekre.

A filmek erotikusak voltak, bár a rendezők (Thor Friedriksson, Bemd Hiberm, Hartley) inkább a képi világra álltak rá. Így aztán percekig kitartott PLayboy és Benetton multiplakáttá avanzsált a vászon. A nézőtéren aludtak, matattak, vagyis leginkább alig voltak, csendes, erotikus magány uralkodott. Akkor inkább vissza a zsinagógába, ahol kezdődött a Bittova-Camping-Gandhi produkció, teknóra improvizált Iva Bittova, és mozgóképekre szakadt szentélyfal. Amikor harmadszora megszűnt a hang, és a néma csöndben csak a vetítők berregése hallatszott, eljöttem. A film leverte a zenét. Legyen most ez a végszó, meg a cím is. (beírom)

Fotó - Gőzsy Kati