A függetlenség napjai
34.budapesti független szemle
Párperces etűdöktől a kimunkált kisjátékfilmekig, szubjektív dokumentumfilmtől a morbid komédiáig – került minden a 34. Függetlenfilm Szemlén. Az alkotók életkorát tekintve is széles volt a spektrum: a legfiatalabb versenyző tizennegyedik életévét taposta, a legidősebb pedig nyugodtan lehetett volna a mezőny kb. egyharmadának a nagypapája. A filmek általában jók voltak, bár mint tudjuk, minden magyar film jó, csak van köztük, ami kevésbé az.
A filmek vetítési minősége hangban is, képben is jó volt. (Ahhoz képest, mennyiből jött össze a fesztivál, ez örömtelinek mondható.) A bemutatott munkák mind műfajilag, mind technikailag elég széles skálán mozogtak: volt 35 mm-re forgatott rövidfilm ugyanúgy, mint Hi-8-ra felvett kisjátékfilm. Ami mindenképpen érdekesnek tűnik, hogy invenciózus, a médium újragondolására vagy dekonstruálására irányuló alkotásokat nem láthattunk. Radikális formai/technikai ötletek helyett a már bevált formanyelvi klisék köszöntek vissza, legyen szó plánozásról, vágásról vagy hanghasználatról. A hang/zene használattal kapcsolatban általánosnak mondható az a hiba, hogy a zene és a hanghatások pusztán aláfestő, illusztratív elemként funkcionálnak, ahelyett, hogy szervesen a jelentésbe épülnének. A kamerahasználat is elég esetleges volt, néhány üdítő kivételtől eltekintve (Ön dönt, Az utolsó tekercs). A képi megformáltság az említett két filmen kívül nem kapott kiemelt szerepet a művekben, inkább a sztorikra helyeződött a hangsúly. A történeteket (a kisfilm műfajából adódóan) általában egy poénra kihegyezett, szellemes (vagy annak szánt) ötletfüzérekből pakolták össze, ami szórakoztató tud lenni egy bizonyos szintig, de a továbblépéshez elengedhetetlen a megvalósítási lehetőségek árnyaltabb használata, a részletek alaposabb kimunkálása.
A nagyobb lélegzetű munkák közül a Közgáz Vizuális Brigád által jegyzett Hat vasárnap Magyarországon emelkedett ki. Az elmúlt három parlamenti választást szubjektíven bemutató film nem illik bele a klasszikus magyar dokumentumfilmes kategóriákba. Az önreflexió és az ironikus anyagkezelés olyan szituációt teremt, ahol a készítő nem igyekszik görcsösen ragaszkodni az objektivitás látszatához, inkább belülről, az események sűrűjéből tudósít. A KVB másik produkciója, a Palotai Zsoltot bemutató Extázis tíztől hétig, szintén élvezetes mozgókép, bár nekem túl sok benne a zene ahhoz képest, amennyit Palotai beszél. Ha már portréjellegű a film, talán üdvösebb lett volna még inkább rámenni a Dj személyiségére és hagyni őt kitárulkozni, hisz a nézőt inkább ez érdekli, mintsem a zene, hisz azt hallhatjuk elégszer.
Káldy László filmjei (amelyekkel elnyerte a fesztivál „fődíját”: Kísérleti nyúl, Jövök, ha tudok) igen szórakoztatóak voltak. Az alkotó személyisége igen markánsan jelen van e munkákban, ez adja a filmek értékét, de ebből fakadnak a hibái is. Ha az arányérzék eltolódik, a szerepből egy idő után öncélú modorosság lehet, az önfelmutatásból exhibicionizmus. Ez Káldynál mindeddig nem következett be, de a veszély fennáll. A díjat mindenesetre megérdemelten kapta, a filmjei teljesen egyedülállóak a mai magyar filmművészetben.
A fiatalabb generáció filmjei közül rengetegben voltak jó ötletek, érdekes megoldások, befejezett és kerek műegész azonban kevés akadt. Ez a rutintalanságból fakadhat, hisz az alkotók nyolcvan százalékának ez volt az első-második (kis)filmje. Elsősorban képi megvalósításának köszönhetően kiemelkedő az Ön dönt című film (rendező: Kollányi Rita, operatőr: Dobóczy Balázs). Az alkotók remekül használták ki a különböző képsíkokban rejlő lehetőségeket, a színházszerű, kitakarásokkal operáló megvalósítás azonban visszaüt a dramaturgián. A képi tökéletességgel arányosan ötlenek szembe a forgatókönyv hiányosságai, amelyek talán javíthatók lettek volna, ha néhány információt kevésbé didaktikusan közölnek a nézővel. Maga a téma (abortusz) elég veszélyes terep, egy ilyen alapanyaghoz csak kivételes érzékenységgel szabad hozzányúlni. Az érzékenység látszik a filmen, a rendezőelv már kevésbé. Az utolsó tekercs című filmben szintén az operatőri munka a legjobb (rendező: Mészáros Attila, operatőr: Szita János). Az alkotók kihasználják a DV-ben rejlő esztétikai lehetőségeket, a képek gyönyörűek, bár nagyon látszik rajtuk a „megcsináltság”. A kompozíciók festményszerűek és stilizáltak, ez a vizuális orgia azonban nem adekvát a történettel. Látszik, hogy a filmmel rengeteg mindent el akartak mondani (több szálon fut a cselekmény, erős szimbolika húzódik végig a sztorin), ez azonban kisjátékfilmi keretek közt nem működik. A történet kusza, a szereplők sajnos nem hitelesek. Mindazonáltal a film valamelyest (főleg a képeknek köszönhetően) működik, a következő reméljük kiérleltebb lesz.
A kisfilmek között főleg a klipszerűen felvett és vágott anyagok domináltak, a klipek minden előnyével és hátrányával. Szlamka György Toboz (Celluloid Műhely) című munkája lábakkal meséli el egy szakítás történetét. A kamerakezelés és a vágás jó, a történet a végére egy kicsit kifullad, de a végeredmény egy sajátos, végiggondolt mozgóképet eredményez.
A Szent László Gimnázium filmjei meglepetést keltettek. Meglepő volt az a biztonság, amivel a formanyelvet beszélték, valamint a történetek frissessége és szellemessége. A legfiatalabb korosztály filmjeit látva felmerül az ötlet, hogy korán kell kezdeni a filmmel való foglalkozást. Van természetesen egy alsó határ, de látható, hogy a tizenévesek már képesek a komplex mozgóképi fogalmazásra, nem parttalan geg/ötlettenger árad ezekből a filmekből, hanem szigorú strukturáltság és formaérzékenység. Kamerát minden középiskolába!
Bár a 34. Budapesti Függetlenfilm szemle mezőnye vegyes volt, láthattunk jó filmeket is. Igazán unikális dolgot azonban a konzultáció lehetősége jelentett. Jó volt nézni filmeket, és még jobb volt hallgatni, ahogy beszélnek róluk. Alaposan, komolyan véve, mintha a filmkészítés komoly dolog lenne.