A jajgatásra senki nem figyel

Kertész Imre Berlinben

Kertész Imrét a Sorstalanság berlini bemutatója kapcsán lehetett mikrofonvégre kapni nagyjából húsz percig egy csoportinterjún, két angol és két osztrák újságíró, valamint egy tolmács társaságában. Mivel várnunk kellett, a kollégákkal beszélgettünk. Megtudtam, hogy Bécsben 100.000 példányban osztották szét ingyen a forgatókönyvet, és hogy Angliában nem divat a szépség és a holocaust összekötése. Aztán megjött Kertész Imre, és elkezdtünk kérdezni. A tolmács angolról németre fordított, majd az író válaszát vissza angolra. Néha én is kérdeztem angolul, majd magyarul, Kertész ezekre a kérdésekre is németül válaszolt, majd jött a tolmács, megint csak angolul.

filmhu: Nem volt önben ellenérzés, hogy filmre akarják vinni a regényt?

Kertész Imre: Eleinte ellenérzéssel viseltettem az ötlet iránt. Aztán meggondoltam magam, és úgy döntöttem én írom meg a forgatókönyvet. Végeredményben elégedett vagyok az eredménnyel.

filmhu: Milyen módszerrel dolgozott a forgatókönyv megírásakor? Hogyan próbálta meg vizualizálni a regény szövegének erejét?

K.I.: Sehogy. Ez lehetetlen feladat lett volna. Más szempont szerint közelítettem a filmhez, az analitikus nyelvezet helyett a regény narratív vonulatát emeltem ki, az időben lineárisan haladó történetet egy emberről, aki elveszíti a hitét.

filmhu: Mennyire azonos a regény főhőse önnel?

K.I.: A regény főhőse egyáltalán nem azonos velem. A történet részben az én személyes élményeimre épül, de ő egy egészen más személyiség. Olyan, mint egy angyal, ellentétben velem.
 

A hirtelen jött szabadság túl sok

K.I.: Ez érdekes kérdés. A konformizmus jelentheti a túlélés, az alkalmazkodás képességét, de azt is, hogy az emberek bármi képesek megszokni. A holocaust megélése éppen ilyen kettős jellegű konformizmust jelent. A végső kérdés az, hogy hozzá tesz-e valamit az életedhez, gazdagabb leszel tőle, vagy elveszítesz-e vele valamit.

filmhu: A film zárlatában elhangzik, hogy a fiú nosztalgiát érez a táborok iránt. Ez csak a karakter sajátja, vagy tényleg egy általános érzés, amit minden túlélő érzett?

K.I.: Ez egy általános érzés, nincs ebben semmi különös. Ha valaki hosszú ideig él bezárva, a hirtelen jött szabadság túl sok és az ember vágyódni kezd a bezártság iránt. Ugyanakkor Gyurka nosztalgiája specifikusan rá vonatkozik, érzéseit felkavarja a hazatérés, az értetlenség undorrá változik benne és visszavágyik életének egy korábbi szakaszába. Hogy ez a vágyódás csak a pillanat hevének eredménye, vagy általában vele van, azt már nehéz lenne megmondani. Már nem emlékszem, hogy egész úton éreztem-e vagy csak hirtelen tört rám ez az érzés Pesten.

filmhu: Részt vett a film gyártásában is? Beleszólt a színészek, helyszínek kiválasztásába? Kilátogatott a forgatásra?

K.I.: Egyáltalán nem vettem részt a megvalósításban. A színészek kiválasztása a rendező feladata, ő sokkal jobban tudja, mit szeretne. Ráadásul én nem is ismerem a színészeket. Nem mentem ki a forgatásra sem, az nem az írónak való, mindig csak útban lettem volna.

A panaszkodásnak semmi értelme nincsen

K.I.: Ez az illető személyiségétől függ. Háromféle magatartás létezik. Van, aki egész életében nem tud szabadulni tőle. Van, aki nem beszél róla, és van, aki egy idő után megbékél a történtekkel.

filmhu: Ön melyik csoportba tartozik?

K.I.: Egyikbe sem. Én író vagyok, az anyagcserém más természetű. A tapasztalataim a nyersanyag, amitől írás közben szabadulok meg. Amikor pedig elfogy az anyag, akkor vége van, és jön a halál. A kudarc című regényem végén van erre egy példa. Amikor már addig görgette a követ, hogy az kaviccsá kopott, Sziszifusz zsebre vágja és elindul haza.

filmhu: Koltai Lajos a sajtótájékoztatón azt mondta, hogy a fiú a haláltáborban szépséget él át. Ön egyetért ezzel?

K.I.: Egyetértek. A természet szépségét a táborban érzékelni lehetett. Ott is sütött a nap, ott is termett gyümölcs a fán, csak nem nekem. Minél szebb a természet, annál nagyobb a gyötrelem és a fájdalom.

filmhu: Ön szerint a semlegesség a legjobb mód egy ilyen történet elmesélésére?

K.I.: Igen. Ha túl érzelmes, akkor senki sem veszi észre. A jajgatással mindig az a baj, hogy senki nem figyel rá. A panaszkodásnak éppen ezért semmi értelme nincsen. Inkább egy olyan formát kell találni, amire jobban odafigyelnek.