A költőnő és a bányász

Varga Ágota

Varga Ágota: A film egy idős pár szerelméről szól, akikkel Vértessomlón találkoztunk egy templomi zarándokhelyen. A zarándokok közt találtunk rá Zsófi nénire, aki azonnal feltűnő jelenség benyomását keltette. Verset mondott, méghozzá saját költeményt, amit erre az alkalomra írt, és tájékoztatott, hogy itt van ám a párja is, csak nem jön be, mert nem szeret templomba járni. A bácsi tíz évvel fiatalabb, 69 éves, de nem látszik a köztük lévő korkülönbség.

Szóval a bácsi ott állt kinn, természetesen egy Wartburggal meg szalmakalappal a fején, Zsófi néni pedig szólt neki, hogy “Gyere apus, hát mondd már el nekik, hogy ki vagyok én!”, - közben pedig forgott a kamera. Megérkezvén az úr felvilágosított, hogy Aranyosi Zsófia költőnővel van dolgunk, ő pedig Bence László nyugdíjas bányász. Kiderült, hogy Bence polgárőr is, meg ‘56-os is, és öt éve élnek együtt.

filmhu: Korábban nem volt senkijük?

V.Á.: Úgy kezdődött, hogy Zsófi egy polgárőr-napon leszólította Bencét, hogy “ne haragudjon, de ön véletlenül nem a volt férjemnek a nem tudom kicsodája?”. Mondta, hogy “nem”, ellenben beszélgetésbe elegyedtek, mire Bence felajánlotta, hogy ismerkedjenek. Közben kiderült, hogy miután a bácsinak ‘83-ban meghalt a felesége másfél évig otthon ült és búslakodott, majd a fiai ösztönzésére elkezdett szórakozni, sőt házasságközvetítőnél is járt, s mire Zsófi nénire rálelt 28 asszonnyal élt együtt.

filmhu: Hogyan férnek meg egymás mellett?

V.Á.: Ez rejtély, hát ha még azt is figyelembe vesszük, hogy két teljesen ellentétes habitusról van szó: a bácsi nyers bányászerő, Zsófi pedig érzékeny nebántsvirág. Egyébként nem csak írja a verseit, hanem fel is lép. Egy amatőr művészkör tagja és előadásokat szervez magának. Abszolút komolyan veszi, s bár a Szent koronáról is írt verset, zömmel saját történeteit és érzéseit foglalja rímbe. Az unokáját is - aki némileg értelmi fogyatékos fiatalember - beszervezte, Pestre jár vele énektanárhoz, és együtt lépnek fel. A fiú énekli a
megzenésített verseket.

Bence pedig kíséri őket a produkciókra, ami részéről komoly váltás, mert korábban csak pecázni járt el néhanapján, nem mászkált el soha különösebben. Emiatt néha el is szakad a cérna, és elküldi szegény Zsófit, hogy “Menjé’ anyám már a picsába!”, aki meg is sértődik. Bence meg nyugtatgatja, hogy hát most mit tegyen, ha egyszer a bányában neki ez volt a szava járása. Mindennek ellenére azt is elmondták, hogy szükségük van egymásra, az egész így jó ahogy van, a zsörtölődésekkel együtt. Azt gondolom, hogy bájos történet, és mindenféleképpen meg kell mutatni, mert értékes dolog, hogy idős korban is lehet értelmesen élni, nem muszáj magányosnak maradni.

filmhu: Hogyan viselkedik az idős pár a kamera előtt? Volt olyan akár itt, akár más filmben, hogy közbe kellett lépned, és kérned, hogy játszanak újra valamit?

V.Á.: Azt is meg kell tanulni, hogy hogyan lehet maximális természetességet és hitelességet elérni egy dokumentumfilmben. Szerencsére ők egyáltalán nem feszélyezték magukat, és ez nagyon jó volt, mert voltaképpen ugyanúgy zajlik előttünk az életük mint egyébként. Nagyon sok egyszerű életszituációt látunk ahol csak tesznek-vesznek, szöszmötölnek. Abban, hogy Zsófi néni mosogatása úgy folyjon le mintha ott se lennénk valamelyest segíteni kell. Persze alanya válogatja, de a kollégákon is sok múlik. Nem mindegy, hogy az operatőr vagy a hangmérnök akik velem együtt mozognak mennyire érzik a szituációt. Néha megkérem az aktuális alanyt, hogy valamit mondjon el vagy csináljon meg még egyszer, de ez vagy bejön vagy nem. Soha nem vágok be olyat, ami természetellenes.

filmhu: De az alany néha pont fordítottja az általánosnak, és gátlástalanul működik a kamera előtt. Mint mondjuk az Eksön című filmedben. Meglehetősen kockázatos lehetett odamenni a srácokhoz, miközben éppen kivégzik a Liu Kanget, s mindennek tetejébe kínos kérdésekkel zaklatni őket. Valójában Téged is simán lelőhettek volna az ellenség helyett.

V.Á.: Egyrészt én nagyon akarom, hogy tudjak velük beszélni és... ez lehet, hogy elég is. Nem arra figyelek hogy milyen a hangsúlyom, mert az már magától jön. Ilyen szempontból az sem volt hátrány, hogy nevelőotthonban dolgoztam, nyilván tudtam hatni rájuk, meg tudtam szólítani őket, de ebben nem technikát kell keresni. Akarni kell és kész.