A Miyamoto Musashi-trilógia

Daisho, avagy a tökéletes kardpár

Az útkeresés és a személyiségfejlődés problematikája Hiroshi Inagaki: Miyamoto Musashi

A nyughatatlan mester alakját évszázadokon át őrizték a balladák, a színművek és a regények, modernkori sorsát sem kerülhette el - Hiroshi Inagaki rendező 1954-ben filmre vitte Musashi küzdelmes életét.

A Szamuráj-trilógia főbb periódusokra bontva mutatja be Myamoto Musashi evilági tetteit. Az első részben (Miyamoto Musashi, 1954) egy dicsvágyó ifjú kardforgatót ábrázol, ki megszállottan kutatja az erős szamurájokat, hogy legyőzésük által szerezzen nevet magának; a második epizód (Zoku Miyamoto Musashi: Ichijoji no ketto, 1955) már a tapasztalt párbajhős képességeit és félelmeit árnyalja; a trilógia záró tétele (Miyamoto Musashi: Ketto Ganryu-jima, 1956) pedig a sorsdöntő viadalt mutatja be, mely fordulatot hozott a mester életében.

A cselekmény legfőbb gócait az útkeresés és a személyiségfejlődés problematikája, a Sasaki Kojiro ellenében vívott párbaj, illetve a Yoshioka-családdal szemben kibontakozott konfliktus adja, mely többé-kevésbé hitelesen kerül ábrázolásra. A második rész elején a fiatal, de már jelentős tapasztalattal bíró Musashi Edo városába tér, hogy kihívja a legkiválóbb kardforgatók egyikét, választása pedig az idős Yoshiokára esik, ki a híres vívóiskolák egyikét vezeti. A sehonnani, rongyos ronin felkéri a köztiszteletben álló senseit, álljon ki ellenében, és általános meglepetésre fölényes győzelmet arat. A család férfitagjai nem tehetnek egyebet, mint megpróbálják lemosni a rút szégyenfoltot, ám sorra alulmaradnak, miként a família csatlósai és a vívóiskola tanoncai is szép számban vesznek oda az egyenlőtlen küzdelmekben. Karddal és fortéllyal egyaránt próbálkoznak, ám a kardszentet le nem győzhetik, s végül felőrlődnek a bosszúhadjáratban – Miyamoto Musashi pedig nevet szerez magának.

Szerelmi és becsületbéli kereszteződések Sasaki Kojiro szerepében Koji Tsuruta

Ötven év távlatából visszatekintve már sorszerűnek tekinthető, hogy a leghíresebb japán kardforgatót a leghíresebb japán színész formálta meg, s nem lehet kérdéses, hogy a szamurájfilmek ikonszerű alakja, Toshiro Mifune vetélytárs nélkül pályázhatott a megtisztelő szerepre. Így hozta a mozi történelme: a sógunátus hivatalos kaisakuja csakis Tomisaburo Wakayama, vak masszőr Shintaro Katsu, szamuráj pedig Toshiro Mifune lehet, az adott hívószavakra ezeket az arcokat vizionálják a japán film barátai szerte a világban, egyéb opciók - ha voltak is egykoron -, ma már nem léteznek. A legendás kensei és a páratlan színész, mint a katana és a wakizashi, úgy illeszkednek egymáshoz: tökéletes kardpár, makulátlan daisho. Ennek megfelelően a trilógia mestergerendája, egyben legfőbb vonzereje maga Toshiro Mifune: a színész oly kifogástalanul formálta meg Musashi komplex karakterét, hogy ezen alakítása önmagában is elégséges lett volna az örökléthez.

Nyughatatlan és erőszakos, mégis intelligens és belátó, egyszerre kevély és érzékeny lélek ő; ellenfeleit könyörtelenül hányja kardélre, de alázattal viseltetik a kardpolírozóval és a buddhista pappal szemben, kik hasznos leckéket adnak számára. Azon kihívóit, kik tiszteletet mutatnak iránta, az etikettnek megfelelően fogadja, ám az alantas, kérkedő, vagy gyáva szamurájokkal szemben minimális együttérzést sem tanúsít. Végtelenül magányos, az anyagi hívságokat és a testi örömöket egyaránt elutasító, életét és szellemét csakis a kardnak szentelő férfi ő, ki ellenségek tömege által szegélyez és csapdák sokasága által tarkított utat jár – mégis elhiszi neki a néző, hogy oly sok viszontagság után célt érhet.

A Szamuráj-trilógia pusztán technikai szempontból sem érdektelen darab, mivelhogy az első japán színes filmek egyike. A Criterion Collection DVD kiadványa megkísérli rekonstruálni az eredeti anyag minőségét, s bár jelentős veszteségek mutatkoznak, sikerült átmenteni az operatőri törekvés legjavát: vérvörös naplementék és aranyló fények, vibrálóan szép kimonók és delejesen villogó acélpengék, kicsattanóan zöld fű és szemkápráztatóan kék vízesés demonstrálja a technicolor mámorító lehetőségeit. Sajnálatos, hogy az éjszakai jelenetek nagy része kásás, összemosódnak a kontúrok, nehéz elkülöníteni a figurákat, követni a villámgyors, gyilkos mozdulatokat.

A technicolor mámorító lehetőségei Jelenet a trilógiából

A Musashi-eposz nagy költségvetéssel, híres színészekkel, drága nyersanyagra készült, tehát közönségfilmnek szánták, ezért a figurák szükségszerűen idealizáltak, a kiválóan koreografált harcok erősen stilizáltak, a történelmi tényeket pedig korrigálták a kívánatos dramaturgia érdekében. Tudjuk, hogy Myamoto Musashi korántsem volt vonzó ember, sőt; bozontos üstökű, heges arcú, soha nem tisztálkodó (tehát büdös), mezítláb járó, a kelleténél két számmal nagyobb, elrongyolódott köpenyt hordó férfiú volt ő. Toshiro Mifune azonban méltóságteljes és fennkölt figurát formált meg, egy ismert és elismert kardforgatót - noha Musashi érdemeit kortársai nem tisztelték, és az általa alapított kétkardos stílus nem volt elfogadott más iskolákkal - Yagyu Shinkage, Itto Ryu - szemben, a szamurájok többsége pedig félelemmel vegyes undorral tekintett az ápolatlan, szélfútta hajú roninra.

Legemlékezetesebb ellenfele, Sasaki Kojiro (a mester valódi neve Sasaki Ganryu volt; itt a fiatal Koji Tsuruta alakítja, ki kísértetiesen emlékeztet Ryuhei Matsuda-ra) nemkülönben komoly stílusigazításon esett át. A vásznon nemes arcélű, szépséges bishomen ő, ki szerelmi és becsületbéli ügyekben egyaránt keresztezte Musashi útját, és arra vágyik, hogy elismert kardforgatóvá váljon; holott a valóságban középkorú szamuráj volt, ki személyesen soha nem ismerte ellenfelét, és a déli provinciák legjobb kardforgatójaként tisztelték. Mindezek azonban megbocsátható csalások, a filmezés oltárán hozott áldozatok (a mohó szív mégis reménykedik, hátha lesz egyszer valaki, ki filmre viszi az igazi Miyamoto Musashi sokkalta sötétebb és ellentmondásosabb történetét).

Karddal és fortéllyal egyaránt próbálkoznak Az egyik párbaj

A Hiroshi Inagaki által dirigált trilógia epikus mű, ám mellőzi az életút végső szakaszát; Miyamoto Musashi párbajozó-útkereső korszakára koncentrál, a szellemileg is megtisztult, lenyugodott kardforgató-mestert már nem mutatja meg, és a Simabara-felkelés leverését, avagy a Hosokawa-birtokon vendégcsatlósként töltött éveket egyaránt hanyagolja. Hiroshi Inagaki nem érzékenyül el és nem kíván szájbarágós tanulsággal szolgálni, csak a zárójelenetben mutatja be, mily spirituális fejlődésen ment át hőse, ki vándoréveiben szamurájok sokaságának ontotta vérét: „Ő volt a legjobb kardforgató, kivel valaha is találkozhattam”, szól Musashi, majd a legyőzhetetlen kensei könnyeket ejt elhullott ellenfeléért.

A Szamuráj-trilógiája örökérvényű film, a középkori Japán krónikájának egyik legérdekesebb fejezetét bemutató, a kard fennköltségét és a szellem végtelen hatalmát hirdető példázat, bravúros színészekkel, mesteri módon elbeszélve. Nem marad más hátra, mint nézni és irigykedni, miért is nem jutottak nekünk ily csodálatos, kameráért kiáltó legendák.