A tékozló Szindbád

A régi hetilap Beszélő egyik estjének vendége, talán Jancsó Miklós, talán Bikácsy Gergely, kedves filmjeiről beszélt, a filmekből vett részletekkel illusztrálva mondandóját. Egyszercsak az Amarcordra került a sor, lement a kiválasztott jelenet, de az est közönsége hangos tiltakozással reagált, amikor ki akarták kapcsolni a videómagnót. Számtalanszor láttuk már az Amarcordot, mégsem tudtunk elszakadni tőle. Vannak ilyen filmek, ha kevesen is. Mindenki tapasztalhatott hasonnlót, amikor a tévé előtt ülve egy régi kedves film akadt a távkapcsolójára.
Ezt az érzést idézte föl bennem Grunswalsky Ferenc vasárnap látott Huszárik-portréja, A tékozló Szindbád, amely a mester filmjeiből vett képek, jelenetek köré építette föl a kortársak és barátok írott vagy mondott visszaemlékezéseit. Hiába voltak más terveim, ott ragadtam a képernyő előtt, hogy újranézzem a Szindbádot és, ha lúd, legyen kövér, az Elégiát is.

70 éve született Huszárik Zoltán. És húsz éve halott, nem rendezheti már meg A feleségem történetét. Pedig de megnéztük volna. Elképzelni sem tudom, ki lett volna a kicsi asszony, ki lett volna Störr kapitány. Huszárikhoz nem volt kegyes a sors, mindent későn, túl későn kapott, vagy sehogy. Sok elvesztegetett év után fejezhette csak be a főiskolát, harminc évesen kapott diplomát, negyven évesen rendezhetett először nagyjátékfilmet. A Szindbádot. A Csontváryval "csak" nyolc évet kellett várnia, és addigra meghalt Latinovits Zoltán, akinek a főszerepet szánta.
A Csontváry úgy adaptáció, ahogy a Szindbád. Sehogy. Nagyon is. Huszárik nem Krúdy novelláit filmesítette meg, hanem a tőle vett motívumok alapján mozgóképpé formálta Krúdy világát, és hasonló ambícióval közelítette meg Csontváry munkásságát is. A Dobai Péter és Császár István jegyezte forgatókönyv feldolgozta a festő mozgalmasnak korántsem mondható életének mozzanait, beleszőve egy fiktív alak, egy Z nevű színész hányattatásait, Huszárik pedig újjáteremtette a vásznon Csontváry festői univerzumát.

Bori Erzsébet