Akik pályázzák és akik költik

Akik pályázzák – produceri viszontagságok

Nehéz pénzt szerezni a készülő produkciókra, a saját finanszírozás pedig heroikus vállalkozásnak számít ma Magyarországon Szekeres Dénes (Tivoli) szerint. A producer az öt milliárd forintos évi támogatást örvendetesnek nevezte, s bár a szakma financiális helyzete elég aggasztó, szerinte már „látni fényt az alagút végén”. Ezt a támogatást és a szakmába vetett bizalmat szerinte csak egyféleképpen, filmsikerekkel lehet meghálálni.
A magyar producereknek megértőbbnek kell lenniük a rendezőkkel, értő társsá kell válniuk az alkotás során, hangsúlyozta Sándor Pál. Szerinte a rendszerváltás óta még nem alakult ki „normális” produceri garnitúra Magyarországon, még mindig csak helykeresés folyik. Az ORTT pályázatait borzalmasnak titulálta (főképp bonyolultságuk miatt), hozzátéve, hogy amíg nincs jobb, addig ezzel kell beérni. Rendezőként egy olyan felkérésre vágyik, ahol „odaadják a forgatókönyvet, mondván itt van, olvasd el, csináld meg.” Ez egy klasszikus produceri rendszerrel rendelkező országban működne is, ám itthon aligha.

Szintén a produceri szakma hagyománytalanságát emelte ki Miskolczi Péter, aki az Eurofilm vezetőjeként leginkább koprodukciókban érdekelt. Igaz, hogy nehezebb koprodukciós partnerekkel dolgozni, mint egyedül, de az eredmény miatt mindenképpen megéri. Példaként a dán filmgyártást említette, ahol az utóbbi évtizedben igen jelentős alkotásokat hoztak létre ezzel a módszerrel. Sajnálatosnak tartja, hogy még mindig igen kevés magyar filmben fedezhető fel Eurimage támogatás, ami pedig az egyik legjobb európai pénzforrása lehetne a magyar produkcióknak. A következő generációknak remélhetőleg már természetes lesz az európai együttműködés, és hogy ez eddig nem jött létre, úgy tűnik nem feltétlenül Európa hibája…

„Az a küzdelem, amit a filmek elkészítéséért vívunk, megfoszt attól, hogy elvi problémákról vitatkozhassunk”- summázta véleményét Rózsa János, az Objektív Filmstúdió művészeti vezetője. Alapvető problémának tartja, hogy a magyar filmnek nincs közönsége, és a beszélgetésen feltette azt a költői kérdést is, hogy ez vajon miért van így? Gyártási oldalról szintén problematikusnak gondolja azt, hogy az alkotók/gyártók a forgatókönyvek kidolgozására nem szánnak elég időt. A finanszírozással kapcsolatos problémák legfontosabbika, hogy a pénz mikor jut el a készítőkhöz. Általában későn. Gyakori, hogy a forgatás befejezése után utalnak át összegeket, így „a vásznon már nem lesz ott ennek az eredménye”. A pénzhiány amúgy is meghatározó probléma, és Rózsa János szerint ahhoz, hogy a magyar film sikeres lehessen, alapvető változásokra van szükség.

„Fontos lépés volt, hogy a hatalom kimondta: szükség van filmgyártásra, szükség van magyar filmekre, és ez anyagilag is támogatandó.” - Muhi András, az Inforg stúdió vezetője ekképp kommentálta az ötmilliárdos támogatás tényét. Azt azonban abszurdnak nevezte, hogy az MTV alig hajlandó bemutatni a kortárs magyar filmeket, így szélesebb nézőrétegekhez a művek nem juthatnak el.  Az MTV működésével kapcsolatban az is elhangzott, hogy a filmszakma rendbetételéhez elengedhetetlen a köztévé rendbehozatala is.

Először a gyártás normális feltételrendszerét és a keretek átláthatóságát kell megteremteni, fogalmazott Durst György, a Duna Műhely képviselője. Egyelőre a „rendszer” kaotikus, a pályázatkiírók még tanulgatják, hogy is kell pályázatot kiírni, az alkotók meg azt, hogy kell pályázatot megírni. A konkrét pályázási lehetőségeket csak kritizálni lehet, az átláthatatlanság biztos jó valakinek, a filmszakmának azonban semmiképp. Remélhetőleg a helyzet változni fog, s a producereknek nem kell majd mindenképpen vért izzadniuk egy-egy produkció létrehozása során.

A beszélgetés alatt parázs vita nem igazán alakult ki, talán az idő rövidsége vagy a nézetek hasonlósága miatt. Mindenesetre a fent vázolt problémák valósak és égetőek, a megoldás pedig még várat magára. A panel végszava frappánsan összegezte a magyar producerek helyzetét: az ő céljuk az, hogy a filmhez pénzt szerezzenek, nyugati kollégáiké pedig az, hogy a filmen pénzt keressenek.

Akik költik – egzisztenciális para

„Nagyon örülök, hogy a filmszakma az Operaház évi büdzséjének megfelelő összeget kapott…” – fogalmazott kissé cinikusan Mundruczó Kornél. A rendező szerint a szakmában semmi sem úgy működik, ahogy kéne, és abban sem bízik, hogy ez a helyzet megváltozna. Alkotói részről szomorú, hogy a filmek finanszírozása és utóélete teljesen bizonytalan: önállóan alig megoldható a forrásteremtés. Be lehet csatlakozni egy nagy gyártó céghez, akkor viszont az alkotó kvázi lemond a szerzői jogáról, ami még normális is lenne, ha kapna pénzt az elvégzett munkáért. Azt viszont nem kap, mint ahogy a forgatás előkészítésére és a háttérmunkára sem – marad a teljes egzisztenciális bizonytalanság, ami nem éppen a legmegfelelőbb közeg filmrendezéshez. Vannak Magyarországon tehetséges alkotók, jó művek, de egységes kultúrpolitika nincs. „Reprezentatív bácsik” ülnek a döntéshozó helyeken, ahány ember, annyiféle vélemény, így egységes elvárás-rendszer sem alakulhat ki. -érzékeltette a helyzetet a rendező. Nevetségesnek tartja azt a helyzetet, hogy míg egy film 6000 nézőnél bukás, 16000-nél már siker. Alig van különbség. E kvázi sikerek helyett inkább normális nézőszámot kéne teremteni.

Le kell rövidíteni a pénz útját, míg a forrástól az alkotóig kerül, mondta el Dárday István. Mivel a mű létrejötte a lényeg, mindent ennek kell alárendelni. Kell egy hely, ahova pályázni lehet, onnan adjanak pénzt, majd a realizációt ellenőrizék le, és valaki vállalja a felelőséget az egészért. A felvetés kissé egyszerűsített, de jól példázza az átláthatóság iránti igényt.
Hasonló megoldást vázolt fel Lugosi László is, azzal egészítve ki, hogy a film előkészítés különböző szakaszaira is lehessen támogatást igényelni. A kapitalista piaci rendszert a rendezők még nem tudták feldolgozni, a stúdióalakzatok hiteltelenné váltak és kivetődtek. A rendező fontosnak tartja a különböző műhelyek létét, azok támogatása szerinte elsőrendű feladat.
Az a jó műhely, amit nem látunk, ami nem programszerű, Fliegauf Benedek álláspontja szerint. Az elmúlt időkig a rendezőnek határozott elképzelései voltak arról mi lenne jó a szakmának, de az ötmilliárdos ígéret hatására ez megváltozott. Úgy látja nem csak neki, senkinek nincs használható ötlete a probléma megoldására. Részigazságok vannak, globális elképzelés nincs arról, hogyan is kéne ezt az összeget elkölteni. Saját műveiről elmondta, hogy eleve vert helyzetből indul, hiszen az elitkultúra nem tud piaci viszonyok között megélni, egyetlen esélye a minél szélesebb nemzetközi forgalmazás lehet. (Arra pedig, hogyan épül be a magyar művészfilm a globális popkult-ba, egy meglehetősen egyedi példát hozott: megerősített információk szerint egyes hollywoodi partikon a Sátántangó alá különböző sztár DJ-k keverik a talpalávalót – nem lehet egy utolsó élmény az biztos…)

A rendezők inkább pesszimistának tűntek a beszélgetés alatt, mintsem bizakodónak, de ez igen könnyen megmagyarázható a filmszakma általános helyzetével. Zárszóként Mundruczó Kornél elmondta, hogy ellentétben a közvélekedéssel, a filmrendező általában nem örül annak, ha sok pénzt költhet el és a filmje drága. Ez egész egyszerűen egy ilyen műfaj. Ha filmeket akarunk nézni, azt valakinek fizetnie is kell.