„Amit érzel, azonos veled”

Kováts Adél

Kováts Adél operett-musical szakon (saját szavaival élve: „esti tagozat”) végzett a Főiskolán, prózai színésznő lett. A legkedveltebb színésznők egyike diplomaszerzés után néhány évvel már a Nemzeti Színház vezető művésze. Eljátszotta Júliát, Kornélt a Vőlegényben, és, Verebes István meghívására, Licit a Játékszínben. Tíz éve a Radnóti Színház tagja. Barta Lajos: Szerelem c. darabjában ő alakította Nellit, a vénlányt (pályafutása során mindhárom Szalay-lány szerepét megkapta), majd egy évvel később a Ványa bácsi Jelena Andrejevnáját.
Hosszú szünet után, – kislánya születése után másfél évvel -, a Tivoliban Tordy Géza „rá írta” Christine-t O’ Neill Amerikai Elektrájában.
Ennek az alakításnak köszönheti eddigi pályája talán legsikeresebb évét: a 2000/2001-es évadban, a legjobb női alakítás kategóriájában, elnyerte a Színikritikusok, és a Pécsi Országos Színházi Találkozó Díját, átvehette a Gundel-díjat. Ebben az évben a közönségtől kapott Súgócsigát.
Filmszínésznőként - Czinkóczi Zsuzsával megosztva - Mészáros Márta legkedvesebb színésznője (Napló-trilógia, A magzat). Az utóbbi években Koltai Róbert Csocsó és Bereményi Géza Hídember c. filmjében vállalt szerepet. Legutóbbi munkája Szilágyi Andor A Rózsa énekei c. produkciója.
Jelenleg négy darabban játszik, két új munkára készül, és egyik legizgalmasabb – sokak szerint leghozzáillőbb - szerepe Füst Milán Lizzy-je a Störr kapitányban.
Korunk anti-hősnőjével olyan avítt erényekről beszélgettünk, mint a méltóság, a türelem, és a lassúság.

- Az egyik veled készült interjúnak azt a címet adták:„A kor kegyeltje”…

- … hát én ezt nem így érzem!

- Magam is ezt gondoltam. Ha valaki idegenül érezheti magát ebben a korban – vélhetően privát emberként is, de különösen művészként – akkor az te vagy.

- Tökéletesen így van.

- Mégis: noha az „eladhatóság” szitokszónak számít a kultúrában, azt mondtad egyszer: nem igaz, hogy a kultúra eladhatatlan. Így Kováts Adél sem az. Mit értesz „eladhatóság” alatt?

- Létezik már Magyarországon egy olyan társadalmi réteg, amely fizetőképes, szellemi javakban is gyarapodni kíván, továbbá – szigorúan pozitív értelemben – igen sznob és feltörekvő ahhoz, hogy akár egy új mecenatúra-rendszer is kialakuljon. A századelőn a magyar kulturális mecenatúra Európa élvonalába tartozott. Mára szinte eltűnt. Ne higgyük, hogy a kultúrában a minőségi munkának nincsen márkaneve, s hogy nincsen több évtizedes tradíció, amit meg kell fizetni. A világ – a fogyasztói társadalom – úgyis az eldobható árut kultiválja. Éppen ezért, mindazoknak, akik úgy gondolják, ők értéket képviselnek – és hál’ Istennek ezt sokan hiszik magukról – rátartian, „arisztokratikusan” kell képviselniük ezt az értéket.
Tudomásul kell vennünk, hogy a mi generációnknak szolgálnia kell. Cserhalmi Gyuri azt mondta nekem: az ő nemzedéke az eljövendő korszak nagy vesztese. Már eleget láttak, eleget tudnak, és kellőképpen kiábrándultak ahhoz, hogy a változások már ne okozzanak nekik sok örömöt. Nekünk még lehet örömünk. Esetleg láthatjuk örülni a gyerekeinket. De ehhez áldozatokat kell hoznunk. Ez felelősséggel jár.
A férjem (Kovács Tibor nemzetközi hírű táncművész – szerk.) szokta mondani: hol vagyunk már attól, amikor Fülöp Viktor az előadás napján három órakor megérkezett az Operaházba, és ha nem volt nyitva az öltőző ajtó, berúgta. Ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy aznap – is – a legtöbbet adja magából. Nagyon veszélyesnek tartom, amikor a simulékonyságot kötelezővé teszik.

- Egyszer azt mondtad: színészként a felelősséged arra korlátozódik, hogy mit vállalsz el.

- Amikor kikerültem a Főiskoláról, mindent elvállaltam. Tíz évig mindenevő voltam. Az a fontos, hogy ne csapjuk be önmagunkat: tudjuk, mit miért teszünk. Úgy érzem, én minden munkámhoz becsülettel viszonyultam. Egzisztenciát teremtettem, nívós munkáim voltak, miközben megismert egy ország. Több filmszerepet azért utasítottam el, mert vetkőzni kellett. Nagyon megbántam. Egyrészt, mert az sem vetkőzött le, aki a helyemre került, másrészt, mert később én is vetkőztem.

- Mindennek alapján furcsának tűnik, milyen rövid ideig voltál szabadúszó.

- Nehezen viselem, hogy mindazoknak, akik kevésbé tudnak ebben a struktúrában létezni, egyetlen lehetőségük az, hogy szabadúszókká váljanak. A legkeresettebb művész is kiteszi magát annak a kockázatnak, hogy a felkérések véletlenszerűek. Bár lehetnek jobb periódusai, lehetséges, hogy egy idő után kizárólag egykarakterű szerepeket kap. Mivel gyakran „ vendégeskedem” más teátrumokban (most éppen Valló Péter Szegény Lázár-rendezésében játszom, a Soproni Színház és a Tivoli közös produkciójában), jól látom, színésztársaim közül milyen kevesen vannak a helyükön. Szabadúszóként kevesen mondhatnak maguknak szépen felépített pályaívet.
A szabadúszást akkor cseréltem a társulati létre, mikor Bálint András elhívott a Radnótiba. Ez a színház, ez a társulat nekem tetszett. Nagyon szeretek tartozni valahová. Számomra alapvető az otthonosság érzése. Ma már azt gondolom: sokat is áldozok ezért. A Nemzetiben kilenc évet töltöttem, tizedik éve vagyok a Radnótiban. Társulatban úgy érzem, hogy van, aki bennem gondolkodik. Hogy valakinek fontos vagyok, gondoskodnak rólam. Kevesebb az esetlegesség. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a „kimozdulásaim” - a Nemzetiből a Játékszínbe, az Operettbe, vagy a Radnótiból a Tivoliba – mindig nagyon feldobtak. Szinte szabadabbnak éreztem magam. Ilyenkor azért eltűnődöm.

- Főiskolásként a Vígszínházban voltál gyakorlaton. Sosem értettem, miért kerültél a Nemzetibe, amikor számomra te vagy a „vígszínházi” színésznő.

- Tényleg így gondolod? Akkor arról is elmerenghetnénk, miért játszottam csak egyszer Molnár Ferencet, Szép Ernőt, vagy Shakespeare-t.

- Kilenc évet töltöttél a Nemzetiben, miközben abban a színházban semmit sem tudtak kezdeni azzal a különösen tehetséges nemzedékkel, amelynek tagjai – te, Funtek Frigyes, Bubik István, Kubik Anna, Mácsai Pál, Rubold Ödön, vagy Hirtling István - egyenként is igen erős egyéniségek.

- Ez nem így van. Gondolj csak bele, milyen legendás előadások voltak ebben a színházban, a Csíksomlyói passión, a János királyon, az István, a királyon, Ruszt József és Vámos László rendezésein keresztül az Advent a Hargitánig. Mindemellett egy generáció - melynek én is a tagja vagyok – az ország szeme láttára vált ismertté. Az más kérdés, hogy később magam is két igazgatóváltást értem meg. A csapat pedig szétszéledt. Azonban mindaz, ami történt - az elszerződésektől a törvényszerű fáradásig - közösségi értelemben, és különösen az egyéni sorsok szempontjából, ennél jóval érzékenyebb, komplexebb dolog.

- Színészetedet nagyon erős közlésvágy és önazonosság-keresés mozgatja. Éppen ezért vált létszükségleteddé, hogy Laura születése után, ami alapvetően megváltoztatott, megmutathasd akkori, mostani magadat.
Ezt a szerepet – Christine-t, nem az anyaszínházadban, hanem a Tivoliban kaptad, Tordy Gézától.

- Én nem azért vagyok színész, hogy középen álljak, és tapsoljanak nekem. A színészet mindig terápikus hatással van rám. És nagyon nehéz, amikor egy Volga nagyságú folyó hömpölyög bennem, de nincs partja. Csak árad, dagad a víz. Akkoriban valóban az Elektra lett a „partom”.

- Masszívan tartja magát az a közhely, hogy alapvetően – jó értelemben – fegyelmezett, távolságtartó, arisztokratikus színésznő vagy, akitől távol állnak a heves indulatok, érzelemnyilvánítások. Lehetséges, hogy ez a visszafogottság szándékos?

- Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy ez nem így van. De számolnom kell azzal, hogy ezzel a kérdéssel nyilván nem véletlenül szembesítenek.
Nekem nagyon kevés önfeledt pillanatom van az életben. Mert rettenetes bennem a kontroll - önmagammal és másokkal szemben is. Én vagyok Murphy legjobb tanítványa. Belépek valahová, és abban a másodpercben észreveszem, ami nem oda illő. Ez ki is ül az emberre. Nehéz úgy élni, hogy állandó kritikával élsz a környezeted felé. Nem mentség, hogy magammal sem vagyok kíméletes. Ebből a szempontból nagyon sokat változtatott rajtam Laura. Empatikusabb vagyok, toleránsabb, nyitottabb, és az élettel szemben…

- … elfogadóbb.

- Igen.

- Ráckevei Anna úgy fogalmazott egy interjúban, színészként szándékosan fegyelmezi magát…

- … ő nagyon fegyelmezett.

- A fegyelmezettsége önvédelem.

- Ez nálam fordítva van. Színészként nem óvom magam. Nekem a szerepeim azok, amelyekben az összes élettapasztalatomat, érzelmemet kiélhetem. Ott van szükség a végletekre. De nem olyan áron, hogy ez pusztán „érdekes”, extrém legyen. Rettenetesen zavar, ha valami mögött nincsen fedezet. Verebes István meghatározó rendező volt az életemben. Az Erzsébetvárosban azt a szerepet osztotta rám, amelyről több rendező úgy gondolta volna, az én alkatomtól idegen. Olyan volt nekem akkor az a szerep, mint amikor a hangvillán meghallod a tiszta A-hangot. És onnantól kezdve azt hiszed, abszolút hallásod van. Mert az, amit érzel, azonos veled. Azóta minden próbafolyamat során ezt az érzést keresem. Ez a kötelességem. Ezt értem én „arisztokratizmuson”. Ez az út azonban sosem vezet a könnyebb ellenállás irányába. Ezért tudom, hogy néha nem könnyű velem.

- Színházi pályafutásod során Valló Péter rendezett a legtöbbször. Mészáros Márta „alapszínésznője” lettél, és Deák Krisztinával is sokat dolgoztál filmben, színházban egyaránt. Valószínű, hogy Mészáros Márta benned találta meg mindazokat a női attribútumokat, amelyek számára alapvetőek. Te vagy számára az ideális nő. Talán Deák Krisztinánál is erről van szó.

- Kriszta sokkal inkább szerepekben gondolkozik. Több színésznője is van: Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Ildi, én… Márta elfogultabb velem. Eleve rám írja a szerepet. Annyit azonban még senkivel sem dolgoztam, hogy a munkakapcsolat elfáradt volna. Zsótér Sanyit is nagyon szeretem. A nagy „come back” a Radnótiban valószínűleg azért nem jött össze, mert Laura miatt nem tudtam egy Zsótér-munkában részt venni.
Csak bizalomban tudok dolgozni. Engem nem hajt bizonyítási kényszer. Van olyan ember, akit a szerzés vágya mozgat: „nekem ez kell, ezért elveszem, és megszerzem” - ha kell, valaki, valami ellenében is. Nekem az ilyesmi nem okoz sikerélményt. Engem kell akarni. Ez tulajdonképpen a férfikapcsolataimban is így van. Ezért tűnt sokszor úgy, hogy engem választanak. Engem vonnak bele egy kapcsolatba. Amíg nem vagyok arról meggyőződve, hogy engem akarnak – nagyon - addig én nem tudok lépni. Ez nem feltétlenül jó.

- Szeretsz forgatni, és a film, ahogyan annak idején a televízió is, gyorsan felfedezett magának. Népszerűséged egyik oka bizonyára az, hogy rengeteg tévéjátékban szerepeltél.  ( 1997-ben, a Plovdivi Tévéfesziválon Kováts Adél kapta a legjobb női alakítás díját, Zsombolyai János Pisztácia c. tévéjátékában.)

-  De tévéjáték ma már nem készül.

- Remélem, nem bántalak meg, ha azt mondom: a nagyjátékfilmek esetében úgy tűnik, a te arcod mostanában nem divatos.

- Ez így van. Itt elrajzoltabbnak kell lenni. Ha Franciaországban, vagy Amerikában születek, ilyen kérdés fel sem merülhetne.

- Legutóbb Szilágyi Andor A Rózsa énekei c. filmjében játszottál egy kisebb, ám igen fontos szerepet. Andor azt mondta nekem, nehezen vett rá arra, hogy elvállald ezt a munkát. Mitől idegenkedtél?

- Elolvastam a forgatókönyvet, és nagyon tetszett. Gyönyörű. A szerepemmel, amely egy jelenetből áll, és nagyon negatív, elvi problémáim voltak. Akarod, hogy elmondjam?

- Persze.

- A történet 1944. április 5-én kezdődik: aznap kellett kitűzni a zsidóknak a sárga csillagot. Utazik egy ismeretlen, kalapos nő a villamoson, és összeszólalkozik a főhőssel. Lezsidózza. Majd pedig kijelenti: Na, majd szappant főznek belőled, meg a koszos kis fattyadból is. Ez borzasztó erős dramaturgiai effekt. Ugyanakkor: azt mondtam Andornak, hogy ezen a napon nem lehetett tudni, mi történik majd Auschwitzban. Bár ezzel kapcsolatban véleménykülönbségek vannak, úgy tudom, erről az Auschwitzi Jelentésből értesült a világ. (A Jelentést egy jó barátom édesanyja fordította illegalitásban. A nyáron olvastam azt a nagyon szép kisregényt, amelyet - a család kérésére - az ő naplójából írt Sivók Irén kolléganőm.) Szinte lelkiismereti kérdéssé vált számomra, hogy elmondhatok-e én egy ilyen mondatot, ha a történelmi hitelességet kétségbe vonom. Eddigi pályámon ilyesmi sosem fordult elő velem. Végül úgy döntöttem, mivel ma már mindannyiunkban működik a kollektív tudat, elvállalom a szerepet.

- Az elmúlt két-három évben rendkívüli méltósággal nyilatkoztál életed legnehezebb időszakáról. Miért döntöttél úgy, hogy a nyilvánossággal is megosztod mindazt, amit kislányod, Laura születése után átéltél?

- Egyrészt, az emberek ismernek, hál’ Istennek reflektorfényben vagyok, így nem lehetett nem tudomásul vennem, hogy beszélnek rólam. Ha már így van: beszéljenek igazat. Másfelől, nekem így volt könnyebb. Megdöbbentett, hogy milyen tapintatot, szeretetet tapasztaltam a szakmám részéről. Továbbá, ha úgy döntöttem, közösséget vállalok a sorstársaimmal, akkor talán sokaknak erőt is adhatok. Többek számára praktikus tanácsokkal is szolgáltam.  Rengeteg levelet, telefont kaptam, és ezek mindegyike azt igazolta, helyes döntést hoztam. De most már nem szívesen beszélek a történtekről. Laura hároméves, szépen fejlődik. Önálló személyiség. Később joggal fájlalhatja, és vonhat engem kérdőre, miért vált publikussá az ő személyes élete.

- Lizzyről azt írta egyik kritikusod: „A várakozás szerepkörét cseréli föl az életre, s hogy ebbe végül is belehal, majdhogynem törvényszerű”. Feltűnő, hogy a „várakozás”, az alázat, a türelem, a tűrés, így bizonyos szempontból a lassúság mint életérzés, mennyire jellemző azokra a „hősnőkre”, akiket eljátszottál: Nelli a Szerelemből, a Ványa bácsi Jelena Andrejevnája, Christine, és persze Lizzy.

- Hogy ezek a szerepek találnának meg? Az évek folyamán – miközben egyre jobban ismerem magamat, tudok igent és nemet mondani, és egyre biztosabban állok a lábamon   – világossá vált, milyen zárt világban élek. De ha néha kilépek ebből a világból – amit színháznak hívnak-, azt látom, sokkal határozottabbak az emberek, mint én vagyok. És hogy nehezemre esik erőt mutatni. Persze ha megkérdeznéd a férjemet, azt mondaná: mindig keresztülviszem az akaratomat. De amikor kiállok valamiért – ne adj’ Isten, beolvasok -, az engem rettenetes feldúl. Kizökkent.
Magánemberként is mindig ellene szegülök, hogy magával ragadjon ez az embertelenül felpörgött világ. Mégis lehet bennem – Valló szavaival élve – egyfajta értelmiségi „vacilla”. Állandó hezitálás. Igen… Várakozás.