ARIFF-beszámoló 1.

A mesterek is megérkeztek

Az ARIFF szervezői több szekcióra osztották a vetítendő műveket: a versenyfilmeken kívül nézhetünk fesztiválsikereket (Telitalálat szekció), független amerikai alkotásokat (A 66-os úton szekció), a Globalizáció arcai szekcióban dokumentumfilmeket. Ezen kívül találhatunk még dél-koreai műveket, Todd Solondz három alkotása egy önálló kategóriát képvisel, és feltehetőleg lesznek rövidfilmek is, amikről azonban mindezidáig semmi információnk nincs. Az információhiány egyébként is rányomja a bélyegét a fesztiválra, ugyanis a szerdára ígért műsorfüzet még mindig nem készült el. Katalógus híján csupán egy nyomtatott program áll rendelkezésünkre, amiből azonban sem a film műfaja, sem az alkotók kiléte nem derül ki, nem beszélve a már említett műsorváltozásokról.

Moodysson lyukat üt

Élvezet híján a gyönyört L. Moodysson: Hole In My Heart

A Hole In My Heart (Lyukat ütsz a szívembe) című dán-svéd koprodukcióban készült versenyszekciós mű nem igazán könnyű darab. A történet mindvégig egy lakásbelsőben játszódik, leszámítva a női főszereplő bevásárló útját, ahonnan – értsd: a való világból – dolga végeztével menekül vissza a négy fal közé. A közé a négy fal közé, ahol lelkileg súlyosan sérült társai várják, hogy nagy zabálást rendezhessenek (a’la Marco Ferreri) két orbitális szexorgia között. A sztori ugyanis ott kezdődik, hogy az amatőr pornófilmes apa testileg és lelkileg sérült fiát, akinek élete folyamatos zenehallgatásban merül ki úgy, hogy közben ki sem mozdul a lakásból, oly mód szeretné bevezetni a szexuális életbe, hogy elhívja egy pornószínész barátját és annak egy barátnőjét, majd a nappaliban édeshármasban filmet forgatnak.

Az élvezetnek híján vannak mindahányan, pedig a gyönyört, a boldogságot keresik, csak épp arra nem jönnek rá, hogy a lehető legrosszabb helyen és módon, nem ismerik fel, hogy csupán önmagukat sanyargatják.

Lukas Moodysson mindezt igen naturális módon mutatja be, a változatosság kedvéért több ízben nemiszerv-műtétek vérben tocsogó felvételeit felhasználva sokkolja a nézőt. A hatás nem marad el, a vetítés közben többen is elhagyják a termet, ők már nem kíváncsiak az aberrált végkifejletre, ahol az élvezeteket fokozó hőseink vizelettel és okádékkal (elnézést a kifejezésért) „kényeztetik” egymást. Provokatív társadalomkritika és lelki sivárság tükröződik vissza a filmben, sokak számára azonban ez a fajta tálalás már túl merész, nem befogadható. Szigorúan 18 éven felülieknek!

Solondz mester percei

Emlékezni fog Todd Solondz

Todd Solondz számára az ARIFF bizonyára hosszú ideig emlékezetes marad, ugyanis új filmjének magyarországi premierjén furcsa dolgok történtek. A szervezők megkérték, hogy néhány mondattal vezesse fel filmjét, azonban amikor a rendező megérkezett a Technika Házába, senki nem fogadta, így hát előresomfordált a vászon elé, hogy egy rövid bevezetőt mondjon, viszont ahogy elkezdte, hirtelen leoltották a villanyt és már indult volna a vetítés, ha valaki gyorsan nem intézkedik. Így hát kapott néhány percet, hogy megtegye azt, amire felkérték.

Palindroms (Palindrómák) című friss munkája ott folytatja az életművet, ahol előző filmjeivel abbahagyta, a rövid epizódok egymásutánjából összeálló alkotás meghökkentő élethelyzeteket mutat be, Solondz egyéni látásmódján keresztül. Bízom benne, hogy a film nálunk is moziforgalmazásba kerül, ugyanis a magyar felirat nélküli (!) kópia az angolt kevésbé értőknek korántsem nyújthatott maradéktalan élményt.

Az amerikai rendező a program szerint szerda délelőtt egy mesterkurzust is tartott volna, azonban egy furcsa félreértés (!) nyomán (ti. hogy meddig is élvezi a művész hazánk vendégszeretetét) a találkozó elmaradt, mivel néhány órával előbb Todd Solondz elhagyta Székesfehérvárt.

Argentin nyugalom és forrongás

Szerethető unalom Whisky

A Whisky című argentin-uruguay-i Telitalálat-szekciós film egy lelassult, napi teendőiket automatikusan végző dél-amerikai kisemberek világába kalauzol bennünket, amibe a főszereplő kötödetulajdonos – itt csupán egy néhány fős személyzettel dolgozó, lepukkant, korszerűtlen műhelyt kell elképzelnünk – hosszú évek óta nem látott, sikeres üzleti vállalkozást folytató testvére váratlan felbukkanása hoz némi változatosságot. Az életüket unalomban élő figurák mégis szerethetők a maguk egyszerűségében, ugyanis mérhetetlen nyugalmat, békét sugároznak, ami a felgyorsult világunkban mindenki számára üdítően hathat.

Az ugyancsak Argentínáról szóló The Take (Gyárfoglalás; A globalizáció arcai szekció) című dokumentumfilm egy sokkal inkább tüzesebb, forrongó világot mutat be, ahol a gyárbezárások miatt elkeseredett melóstömeg az utcára vonul, hogy érvényt szerezzen a munkához való jogának. A gyerekeknek enni kell adni, a családot el kell tartani, és ha a meggazdagodott gyártulajdonosok nem adnak munkát és fizetést sem, akkor ott valaminek történnie kell, valamit tenni kell. Így hát a dolgozók saját kezükbe veszik a sorsukat, a gyárkapukról leverik a lakatot, és újraindítják a termelést.

Leverik a lakatot Gyárfoglalás

Alulról szerveződő új demokrácia születik, ahol mindenki egyforma bért kap, mindenki egyformán fontos, a döntéseket együtt hozzák meg szavazással, és ha a karhatalom leállítja a termelést, az emberek újra az utcára vonulnak. A Föld túloldalán bizony olyan dolgok történnek, amiről a híradók alig-alig számolnak be, márpedig a közelmúltban több mint 200 foglalt üzem működött munkásvezetéssel, és a dolgozók családja fenn tudta magát tartani.

45 óra improvizáció

A német Stefan Hillebrand és a svájci Oliver Paulus által készített versenyfilm, a When The Right Comes Along (Ha eljő az igazi…) igazi különlegesség. A két rendező első nagyjátékfilmje dokumentumfilm-jellegű hitelességgel meséli el a történetet, köszönhetően a csupán három profit felvonultató szereplőgárdának, a rengeteg kézikamerás felvételnek, és az alkotók kísérletező-kedvének, bátorságának.

A fesztiválon személyesen is megjelenő Oliver Paulus elmesélte, hogy a mű mindvégig improvizáción alapult. Bár a három hivatásos színész karaktere és a film atmoszférája pontosan ki lett dolgozva, innentől kezdve hagyták, hogy az élet írja a forgatókönyvet. Maguk a rendezők sem tudták, hogy a következő forgatási napokon mi fog történni, a mellékszereplőket nem egyszer az utcán kérték meg a közreműködésre.

A film második fele Törökországban játszódik, ahol a stábnak még forgatási engedélye sem volt, inkább úgy tettek, mintha dokumentumfilmet forgatnának, így az érdeklődők sokszor kíváncsiskodva vették körbe őket. A szerepét zseniálisan megformáló Isolde Fischer alakítása érdekében takarítónői állást vállalt, a rendezők pedig rejtett mikrofonnal szerelték fel, hogy teszteljék, az emberek hogyan is viszonyulnak egy ilyen naiv, együgyű lényhez.

Az élet írta a forgatókönyvet Ha eljő az igazi…

A film tulajdonképpen egy szerelmi történet: Főhősnőnk török származású kollegája kedvességét mélyebb vonzalomnak véli, ezért mikor szerelme eltűnik, keresésére indul Törökországba, méghozzá az egymillió lakosú Adana városába, anélkül hogy az imádott férfi telefonszámát vagy címét ismerné. Az alkotók elmondása szerint maga a forgatás nem tartott túl sokáig, mindössze 5 hétig, viszont az előkészületek és főként a másfél évig tartó vágási folyamat rengeteg energiát emésztett fel annak érdekében, hogy a negyvenöt órás nyersanyagot játékfilm hosszúságúra kurtítsák. Igyekezetük meghozta gyümölcsét, egy igen különleges filmet láthatunk a mozikban (feltéve persze, ha találnak magyar forgalmazót).

Se néző, se film...

A fesztivál kiegészítő programjaként fotókiállítás nyílt Törőcsik Mari és Jancsó Miklós munkásságáról, amit a meglepően kevés érdeklődő előtt Báron György filmkritikus nyitott meg. Egyébként sajnos a fesztivál egészéről elmondható, hogy kis számú publikum előtt zajlanak a vetítések. Hogy ez a szervezés hiányosságainak tudható-e be vagy a dolgos hétköznapok miatti időhiánynak, talán hétvégén kiderül.

Sajtótájékoztatón mutatkozott be szerdán a magyar származású Csókás Márton, aki Új-Zélandon látta meg a napvilágot és Asylum (Sárga ház) című filmjét kísérte el Székesfehérvárra. Azazhogy csak kísérte volna, ugyanis a színésszel ellentétben a Sárga ház nem érkezett meg, így erről az alkotásról a résztvevők nem is tudtak érdemi kérdéseket feltenni. Mindenesetre egy olyan művészről van szó, aki mindezidáig nem kisebb nevekkel dolgozott együtt, mint Peter Jackson (Gyűrűk ura; egy tünde harcost alakított) vagy Ridley Scott (Mennyei királyság; Jeruzsálem királya). Elmondása szerint nagyon szereti Szabó István és Tarr Béla munkásságát, kedvenc filmjei között tartja számon a Mephisto-t és a Sátántangó-t. Szívesen dolgozna együtt magyar rendezőkkel is, elsősorban az említett két alkotóval.