A szöveg mellérendelt szerepe

beszélgetés Kertész imrével

A Nobel-díj átvételére, Stockholmba utazása előtt, Budapesten adott interjút a Magyar Narancsnak Kertész Imre. A filmhu e beszélgetésnek a Sorstalanság című filmre vonatkozó, a lapban nem olvasható részletét közli.

- Milyen problémákat vetett föl a Sorstalanság forgatókönyvének írásakor az, hogy a film: kép?

Kertész Imre: Ez más műfaj. Először még a gondolatát is elutasítottam, hogy részt vegyek a Sorstalanság megfilmesítésében. De fölbukkant Koltai Lajos, aki annyira elkötelezetten…

- Bocsánat, de előtte úgy volt, hogy Szász János rendezné.

KI: Így van. Sokat beszélgettünk, az édesapja, Szász Péter fiatalkori barátom volt, ilyen szempontból megható is volt a találkozásunk. Nem emlékszem pontosan a részletekre, de úgy alakult, hogy kiszállt a dologból. Abban az időben nem történt semmi, állt az egész. Aztán Koltai belépett, és olyan víziója volt róla, annyira inspiratív volt, hogy végül elszántam magamat. Először Spiró Gyurihoz fordultam, aki kiváló drámaíró. Mindketten abból indultunk ki, hogy az egész regényt úgysem lehet megfilmesíteni, de mentsük meg a legfontosabb mondandóját és mozzanatait. Amit először együtt előállítottunk, azt hiányosnak találtam – ő is.

Aztán nekiültem magam azzal, hogy 1. Amit csinálok, az nem irodalom, csak egy képsor, amit a rendezőnek biankó csekként átadok, vagy tudja használni vagy nem, amit tud belőle használni, azt használja, amit nem, azt nem. 2. A film nem a forgatókönyvíróé, hanem a rendezőé. Nyilvánvaló volt, hogy a nyelv, amin a forgatókönyv megszületik, nem lehet olyan radikális nyelv, mint a regényé, hiszen nem a nyelv fogja egyedül megteremteni azt a világot, amelyet meg akarok teremteni, hanem ehhez jön majd a zene, a kép, az arcok, mozgások, stb. Itt a szövegnek mellérendelt szerepe van. Egy megcsinálható valamit akartam, aminek a legfontosabb vonala talán a személyiség elvesztése. Ez benne van a könyvben – majd meglátjuk, hogy a forgatás folyamán mi alakul ki.

- A továbbiakban hogyan működik közre a filmben?

KI: Koltai is kívánja, hogy aktív legyek, de engem is érdekel, sohasem vettem még részt filmforgatáson. Jövő ősszel kezdődne, ha összejön a pénz. Ha be tudom fejezni addig a regényemet, amiben igen reménykedem, akkor teljes mértékben részt veszek a forgatásban. Ha nem, akkor kevésbé.

- A forgatókönyvben olvasható, milyen fontos a tárgyak hitelessége, noha száz százalékig hitelesek nem lehetnek. Ebben például személyesen is szerepe lehet.

KI: Így van. Szörnyű látni egyes filmekben, mennyire nem ismerik a valóságot. Persze el fognak tűnni azok az emberek, aki ismerik, és akkor átveszik a holokauszt ábrázolását azok, akik nem. Láttunk már ilyet, Benigninél például (Az élet szép című filmjéről Kertész Imre elismerően írt Kié Auschwitz? című esszéjében – a szerk.) – de most még itt-ott jelen vagyunk.

- A filmnek egy ábrázolhatatlan valamit kell ábrázolnia, fölfoghatóvá tennie. Hogyan oldható föl ez az ellentmondás?

KI: Van ilyen film, Claude Lanzman Soá című filmje. 

- A Sorstalanság azonban nem dokumentum-, hanem játékfilm lesz.

KI: A naturalizmus semmiképp sem jöhet számításba. A rendező dolga, hogyan kerekedik fölül az anyag hihetetlen nehézségén. Én úgy érzem, nyelvileg sikerült megfognom – éppen azért és éppen azzal, hogy sohasem az egészet akartam ábrázolni. Azt nem lehet. A holokauszt egészét, azt nem lehet ábrázolni. Amit ábrázolni akarunk, azt viszont lehet teljesen ábrázolni. Lehetséges, hogy amit én húsz oldalon leírtam, azt a rendező egyetlen, félperces képsorban megcsinálja.

- A regény főhőse az utcán próbálná eltakarni a kabátjára varrott sárga csillagot, a forgatókönyv első jelenetében pedig pont fordítva, előrerántja hajtókáját, hadd lássák a szembejövők. Mi indokolja ezt a lényegi változtatást?

KI: Játszik a sárga csillaggal – ahogy a regényben is sok helyen játszik, nem fogja fel, hogy mi ennek a valósága, kiváltképpen hogy mi a következménye. Nekem a regénybeli fiú, az egy nyelv, méghozzá nem is gyereknyelv. A filmben azonban egy valódi hús-vér gyerek fog játszani, elképzelem, hogy szalad az utcán, és tisztában van saját bájával – minden gyerek tisztában van saját ártatlanságával, előkelőségével, hogy úgy mondjam, ami később elmúlik –, kihívó tehát: tudja, hogy ez a csillag nem jutalmul van ott, hanem valami büntetésként, és szeretne a járókelőktől egy mosolyt, egy kacsintást kapni, amiből megérti, hogy őt szeretik azért. Ezt ezzel a képsorral meg lehet csinálni.