Az ártatlanság visszaszerzése

A Filmszemle kisjátékfilmjei

Buvári tamás: Játszó gyerekek

Erre utal, hogy régen volt olyan meggyőző a szemleprogram, mint az idén. Ebben nyilván szerepet játszott, hogy egy-két fiatal, komoly tálentumú, de egy ideje már inkább a nagypályán munkálkodó alkotó (Mundruczó Kornél, Fliegauf Benedek) jelentkezett kisfilmmel, továbbá, hogy néhány kisfilm-specialista (Ujj-Mészáros Péter; Fazakas Péter; Buvári Tamás) új munkát forgatott, illetve a mezőnyt erősítette több, eddig rejtőzködő tehetség is (Béres Dániel, Garami Richard). Az élboly úgy egy tucatnyi alkotásból áll, de a másodvonal is meglepetésfilmekkel teli.

A végeredménytől függetlenül borítékolható, hogy a szemle abszolút nyertese az Inforg stúdió. Nem csupán azért, mert valamennyi honi műhely közül a legtöbb kisfilmmel képviselteti magát a versenyben, hanem azért is, mert alig akadt olyan produkciója, amely fennakadt az előzsűri szűrőjén, a Muhi András által nevezett tíz kisfilmből nyolc jutott el a versenyszekcióig. Lehet, hogy a véletlen műve, lehet, hogy átgondolt koncepcióváltás az oka, de tény, hogy a 2003-ban az Inforgban gyártott filmek alkotói között csupán egy debütánst találni – egy olyan stúdió esetében, amely a magyar (kis)film utánpótlásának kinevelésében már megalakulásától fogva jelentős szerepet játszott, ez igen meglepő.

Ezúttal Fliegauf Benedek (A sor), Mundruczó Kornél (Kis apokrif No.1) és Buvári Tamás (Játszó gyerekek) az Inforg húzónevei. A három év alatt szép pályát befutott Fliegauf új nagyfilmje (Dealer) mellett tavaly egy kicsit is készített, de ne afféle csuklóból lezavart rutindarabot képzeljünk el, A sor a rendező korábbi munkáihoz hasonlóan nagy erőbedobással készült. A két évvel ezelőtti Hypnos pszichohorrorját idéző mese egy, az elveszettség, elhagyatottság labirintusában bolyongó fiúról szól. A sor komor tónusú tusrajz Fliegauf korábbi munkáinak jó néhány elemével, kezdve a bergmani hangoltságú alapszituációtól a temetői zölddel színezett hosszú beállításokig.
Akárcsak Fliegauf Benedek munkájának, Mundruczó Kornél filmjének hőse is egy világba vetett kisfiú, és ő is az önkeresés kínokkal teli útjait rója. Mundruczó kísérletező, mi több játékos oldaláról mutatkozik be Kis apokrifjében, arról azonban szó nincs, hogy elbitangolt volna önmagától. Halálosan komolyan játszik, mint eddig valamennyi korábbi munkájában: egyfajta határhelyzet-játékot. Ám amennyire erősen kapcsolódik a Kis apokrif a rendező korábbi munkáihoz, legalább annyira el is oldódik azoktól. Merőben szokatlan megoldás például Mundruczótól, hogy filmjének zárlatában részleges megnyugvást kínál a vonalban termelődő hasonmásai miatt identitását vesztett és dezorientálódott kicsiny hőse számára. Aprócska gyöngyszem ez a film, vélhetően és remélhetően egy sorozat első darabja.

Miként már címe jelzi, gyerekek a főszereplői Buvári Tamás új munkájának is. A Játszó gyerekek megmunkálása, a hullazöld árnyalataival színezett képi világ némileg Fliegauf filmjére emlékeztet. A lazán egymáshoz kapcsolódó jelenetek egy parvenü pár üres életét panorámázzák, két gyermekük – nővér és öccse – perspektívájából, jószerivel dialógusok nélkül, meggyőzően deprimáló képkompozíciók sorában.

Dési–Móray: Jocó

A további Inforg-produkciók mindegyike a stúdió 2003-as termésének élénk színfoltja. A pofon című ígéretes filmjével tavaly debütáló Dési András–Móray Gábor rendezőpáros ezúttal ugyan enerváltabban teljesített, a korábban Csendország című dokujával több díjat is nyert Lakatos Róbert viszont hatásos művet forgatott. A Dési–Móray páros Jocó című filmjének hőse egy Budapest környéki faluban és zavaros emlékei ködében éldegélő, beszédkényszertől beteg rendőr, aki vég nélkül szórakoztatja hol izgalmasabb, hol kevésbé érdekes történeteivel a közelébe verődő embereket. A rendeződuó humora több helyütt is megvillan, és a Jocó nincs híján az eredetiségnek, problémája viszont, hogy keveset sikerült az alkotóknak vászonra varázsolni a címszerepet játszó Tóth József karizmájából – márpedig ebben a filmben minden a központi karaktert alakító színészen áll vagy bukik. A Jocó szerethető, de haloványabb darab, nem így Lakatos Róbert sajátosan erdélyi (gyimesi) ízeket hozó filmje, amely az egész kisfilmprogram egyik legszubverzívebb műve. Mintha a helyi Parasztdekameron egyik fejezetének adaptációját látnánk: paradox, de a pikáns sztorit terítő Ördögtérgye épp hagyományőrző jellege miatt rendhagyó fabula, mert azzal, hogy a folklórhoz fordul, könnyedén kilép a hazai kisfilmesek olyannyira ismerős diskurzusából.

Meskó Zsolt: Fiúk a házból

Meskó Zsolt Felhőc–Inforg-koprodukcióban készített Fiúk a házból című opusa is kínál meglepetést, elsősorban azzal, hogy noha történetmesélő mozi, dialógust alig használ, inkább a képek akcióerejére alapoz. Ugyanakkor a rendező láthatóan most sem tudta átlépni a maga árnyékát, és valamennyi korábbi munkájának (Somlói galuska; Szent Iván napja) erényeit és hibáit leltárba szedte. Az 1956-ban a barikád ellentétes oldalára sodródott két barát történetét elmesélő filmben Meskó korábbi munkamódszerét követte, amikor leszerződtetett egy kiváló operatőrt (Kardos Sándor és Nagy András után ezúttal Szaladják Istvánt), és a rendezésbeli melléfogások (didakticizmus, színészvezetési gondok) láttán okkal-joggal felhorgadó néző lecsillapítását a míves kompozíciókban bízva igyekezett megoldani.

Hasonló módon jár el a Duna Műhely üdvöskéjeként a nemzetközi színtérre tavaly Eső után című kisfilmjének cannes-i Arany Pálmájával berobbanó Mészáros Péter, aki szintén 56-os történetet forgatott. A Hajnóczy Péter kultikus novellájából készült Ki a macska? pazar operatőri teljesítményre alapoz, emellett remek kísérőzenével dolgozik, mindhiába, hiszen elvérzik a rosszul kiválasztott – vagy instruált – négy gyerekszereplőn. Talán a megélt életanyag hitelesítő pecsétje hiányzik Meskó és Mészáros filmjéről, talán egyszerűen túlontúl nagy volt a feladat az alkotók számára – több oka is lehet a (részleges) kudarcnak.

Béres Dániel: Páternoszter

Mindkettő mellett szól viszont, hogy történetet mesél, lévén – akár az elmúlt években – az efféle filmekből az idén is nagy a hiány. Miként nagy a deficitje annak a sajátosan kisfilmes mozgókép-típusnak is, mely – akár az irodalomban a novella műfaja – rövid, csattanóra kihegyezett sztorit terít néhány percben, és melyet jobb híján gegfilmnek nevezhetnénk. Mert egyetlen jól kitalált ötlet jól eltalált kibontása elég lehet a meglepő hatáshoz, mint a Színművészeti Egyetem hallgatójának, Gibárti Viktornak Exit című minimálscifije vagy Béres Dániel Páternosztere bizonyítja. Különösen utóbbi, melynek cselekménye ugyan triviális, ámde a sztori tálalása invenciózus. Béres úgy véli, hogy a rövidfilm – nevezzék bár kisjátékfilmnek – természetéből, jellegéből fakadóan alapvetően kísérleti műfaj, ezért a kamerát egy páternoszter belsejébe helyezi, és saját lehetőségeit nagymértékben korlátozva azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a folyamatosan haladó lift előtt az egyes emeleteken történtekre támaszkodva meséli el történetét. Komoly nehézséget jelent mindez, hiszen a rendező csupán két-három másodperces jeleneteket mutathat, az elképzelés ugyanakkor működik: maga a páternoszter kránként funkcionál, így az egyetlen hatperces beállítás végig izgalmas.

Végezetül érdemes egy pillantást vetni egy különös jelenségre. A mustra felhozatalát szemlézve szembeötlő, hogy számos műben kitüntetett pozícióhoz jutottak a gyerekek, holott a kétes értékű művészi hozam miatt köztudottan kész életveszély szerepeltetni őket. Mégis többen vállalták a rizikót: akad alkotó, aki mintha azért választotta volna őket, mert gondolatai közvetítéséhez egyedül a naiv és ártatlan gyermeki perspektívát tekintette autentikusnak (Buvári Tamás: Játszó gyerekek), van rendező, aki a gyerekeket közlendője hitelesítéséül szerepelteti (Meskó Zsolt: Fiúk a házból), no meg akad olyan is, akit a gyermeki psziché képlékenysége szülte titkok ejtettek rabul (Mundruczó Kornél: Kis apokrif). Bármi legyen is a magyarázat, úgy tetszik, mintha a gyerekszereplők segítségével az elmúlt években elveszett ártatlanságát igyekezné a honi kisfilm visszaszerezni.