Az utolsó blues - Nincs gyilkos, csak áldozat - beszélgetés Gárdos Péter rendezővel

„Ez volt egész délelőtt...” - súgja Gyuri, az "asszisztens-3". A felvételvezető tíz perc múlva elkiabálja magát: „Vége! Ebédszünet!”. A színész a lakókocsijába távozik, a többiek egy m1-es büfékocsi köré gyülekeznek. A rendező egy padra invitál, az esztergáló munkások mellé. A köszörülés közben kezdetét veheti a beszélgetés.

filmhu: Milyen benyomása volt azokkal a filmszemlékkel kapcsolatban, ahol a filmjei a közönségsiker ellenére díjazás nélkül távoztak? (Uramisten – 1985, Szamárköhögés - 1987, A hecc - 1989, A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire - 1992, A brooklyni testvér - 1995) 

Gárdos Péter: Hát, tény, hogy nem kaptak díjat. De később, külföldi fesztiválokon, kárpótoltak… Egyébként azt gondolom a filmes versenyekről, hogy nem többek egy jó játéknál. Egy szubjektív értékítéleten alapuló játéknál. Persze nem rossz, ha a filmünk díjat kap - tudja, az az átkozott hiúság -, de a minőség nem ettől függ. Hogy mondjam a saját példámat: elég sok díjat kaptam életemben, egyetlen filmem van, ami semmit nem kapott, ez A hecc. Ennek ellenére ez a film áll bizonyos szempontból a szívemhez legközelebb. 

filmhu: Milyen a viszonya a kritikusokkal?

G.P.: Sokáig túlontúl érdekelt, hogy mit írnak rólam. Belebetegedtem, ha támadtak, borzasztóan örültem, ha dicsértek. Ma már úgy vagyok vele, hogy sajnálom, hogy ez a lázas izgalom elmúlt. Mostanában sokkal cinikusabban, egykedvűbben várom a kritikát. Ha mondjuk, kapnék egy jókora pofont, már másnapra kiheverném. 

filmhu: Akkor most félre a kritikusokkal! Ön milyen milyen trendbe sorolná magát a szakmában?

G.P.: Magányos Don Quijote.

filmhu: És milyen műfajként tudná behatárolni a filmjeit?

G.P.: Nem szerencsés, ha az ember saját munkáit minősíti… Jó, nem bújok ki. Közép-európai szorongások. Keserédes történetek a félmúltból. Híradások egy skizofrén világból, iróniával. 

filmhu:  És Az utolsó blues?

G.P.: Hát ez egy fura film. Nagyon röviden és egyszerűen úgy fogalmazhatnám meg a műfaját: „filozofikus krimi”. Nincs benne ugyan gyilkos, csak áldozat, de – remélem – egyre növekvő feszültségű, szenvedélyes története van, amelyet talán majd érdemes tovább gondolni. 

filmhu:  Az m1 Naprakész Magazinjában azt nyilatkozta A hecc c. filmje kapcsán, hogy a tipikus krimikben van igazságszolgáltatás. Ez ebben a filmben is megvalósul?

G.P.: Ennek a filmnek a főhőse egy hétköznap reggel elindul kocsijával külföldre, de nem oda érkezik, ahova menni szeretett volna. Történik vele valami, ami arra kényszeríti, hogy újra gombolja az élete kabátját. Andris, így hívják a főhőst, megérdemli a sorsát. Azaz ebben a „krimiben” is megtörténik az igazságszolgáltatás.

filmhu: Ugyanitt azt is hozzátette, hogy a krimiben nem az akció fontos, hanem az, ami előtte és utána történik.

G.P.: Biztos arra gondoltam, hogy engem a dolog lélektani része jobban érdekel, hogy mi van a történet mögött. Miért érkezik el valaki oda, ahova érkezik, és mi történik vele az akció után. Talán így érthettem. Borzalmas, ha az emberre ráolvassák három vagy öt év múlva…

filmhu: Ezt féléve mondta.

G.P.: Riasztó. Nem emlékszem. Az az igazság, hogy az emberi rész – és ez szigorúan szakmai kérdés – jobban érdekel, mint az ún. akció. Ennek ellenére, mint néző, természetesen mélységesen fel vagyok háborodva, ha egy amerikai filmben nem profi módon látok megcsinálva mondjuk egy autós üldözést.

filmhu: Az utolsó blues főszereplője, Andris kettős életet él. Magyarországon vállalkozó, Lengyelországban templomi festő. Hogy esett Kulka Jánosra a választás?

G.P.: Próbafelvételeket csináltam. Kulkában megtaláltam, akit kerestem. őt egyébként fantasztikus színésznek tartom, és régóta szerettem volna vele dolgozni. A film hőse titkos, zárkózott, bizonyos szempontból nagyon érzelmes férfi, mint ahogy Kulka is.

filmhu: Rudolf Péter a főszereplő barátját, Zolit játssza. Ő állandő szereplője a Gárdos-filmeknek.

G.P.: Péter régi barátom. Sok filmes, televíziós munkámban dolgoztunk együtt. Nem tudok pontosabban fogalmazni: biztonságban érzem magam vele. Közös nyelvet használunk.

filmhu: A főhös ismét a családi idill és a szerető között örlődik, akárcsak a Skorpió megeszi az Ikreket reggelire c. filmjében. Miért ilyen vergődő férfiak a hősei?

G.P.: Látja, én ezen így soha nem gondolkodtam el. Valaki nemrégiben szóvá tette, hogy A brooklyni testvérben is, a mostani filmemnek a hátterében is, felsejlik egy ellentmondásos testvérkapcsolat. Most meg maga kérdez a két nő között vergődő főhősről. Nem tudatos dolgok ezek. 

filmhu: Azért a cím tudatos?

G.P.: Igen. Arra utal, hogy a film egy kulminációs pontján a főhős életében a két legfontosabb nő találkozik egy kis krakkói bárban, ahol egy fiatal srác gitározik, és énekel egy bluest. A dal arról a pillanatról szól, amikor kiszállhatnánk a dolgokból, mint ahogy az ember lelép egy villamosról. A blues azt a tünékeny percet örökíti meg, mikor azt hisszük: az eltűnéssel, a felszívódással talán megúsznánk. A dal a film kulcsgondolata. Innen a cím. 

filmhu: A Szamárköhögés c. filmről nyilatkozta a ’87-es szemlén, hogy az az ötvenes években kamaszként kapott 5 pofonjának a története. Ennek a filmnek is van személyes vonatkozása?

G.P.: Nincs. Életemben először csinálok ennyire történetközpontú filmet. Ez az első kockától az utolsóig: kitaláció. 

filmhu: A kulturális Minisztérium államtitkára „megélhetési filmeseknek” titulálta a rendezőket. Önnek mi a véleménye a finanszírozási rendszerről?

G.P.: Gyilkosan nehéz. Hat év kellett, míg ismét filmhez jutottam. De az is lehet, hogy én voltam nagyon ügyetlen. Képtelen voltam alkalmazkodni ahhoz a helyzethez, hogy tíz helyről kell összeszedni a mozira valót. Három forgatókönyvet írtam ezalatt az idő alatt, kétszer voltam a filmcsinálás küszöbén. Félig összejött a pénz, de így nem akartam belevágni filmbe. ’95 óta ez az első alkalom, hogy teljes egészében megteremtődött a muníció a filmcsináláshoz.

filmhu: Ön a Chaplin Film Stúdió tulajdonosa. Így sem könnyebb pénzt szerezni?

G.P.: Olyannyira nem, hogy ez a film nem is a Chaplinben készül. Választottam magamnak producert, Szekeres Dénest, aki megszerezte a pénzt a filmhez.

filmhu: Nem lenne egyszerűbb, ha történelmi filmmel pályázna?

G.P.: Az anyagi előnyöktől függetlenül volt egy álmom. Két éve írtam egy szinopszist 1848-49 egy különös utójátékáról. A történet egy olyan Aradon kivégzett ezredesről (akit egyébként nem felakasztottak, hanem főbelőttek) szólt volna, aki igazából egy szerelmi szenvedély áldozataként pusztult el. Véletlen, amatőr történelmi búvárkodásom vezetett el ehhez az itthon teljesen ismeretlen sorshoz. Olyan filmet ugyanis szívesen csinálnék, ahol a történelemnek és a magánéletnek egy ilyen mély és meghatározó konfliktusa van.

filmhu: Az utolsó blues forgatókönyve mikor készült el?

G.P.: Másfél éve nyertem egy szinopszis-pályázattal pénzt az MMK-nál. Egy éve írtam meg a forgatókönyvet, és most annak az ötödik változatából csinálom a mozit.

filmhu: A lengyel vonal hogyan került a forgatókönyvbe?

G.P.: A főhős másik élete lehetett volna más országban is. De Krakkót imádom, és a lengyel kapcsolat mellett szólt még egy személyes, misztikus ok is. Ráadásul nagyon hamar sikerült koprodukciós partnert találnunk Lengyelországban. Végül komoly összeggel beszállt az Eurimages, a nemzetközi filmes szervezet is. 

filmhu: Említette a történelem és magánélet mély, meghatározó konfliktusának fontosságát: ezért ilyen hangsúlyos az idősebbek szerelmi szála is Az utolsó bluesban?

G.P.: Igen. A film főhőse ennek a sorsfordító napnak a közepén felhívja az Amerikában élő mamáját. Az anya Arizonában él, Andris már 27 éve nem látta. A nagybácsikája is nagyjából 27 éve tűnt el a család életéből. Bizonyos összefüggések hirtelen világossá válnak… Egy zseniális amerikai író, Paul Auster, aki a film mottóját adta, azt írja: „Sötéten, titokzatosan érik a múltban a jelen, jelenben a jövő.”

Fotó - Fazekas Zsolt