Az utolsó kántortanító előélete
Beszélgetés az alkotókkal
Czétényi Csilla és Nagy-Bozsoky József három-négy éve végeztek a főiskolán, ahol osztálytársak voltak és korábban diplomafilmjük forgatásakor találtak rá a főszereplőre, Seréndi Istvánra. Elmondásuk szerint a négyéves forgatás javára vált a filmnek, mert sikerült egy kellően színes anyagot összeállítaniuk. Annak ellenére, hogy eleinte azt hitték, ez megszakítja majd a folyamatosságot és töredezetté teszi a filmet, inkább színesebbé, változatosabbá tette azt.
Mivel tanulmányaik alatt kevesebb volt a rendezőtanonc, mint az operatőrhallgató, a kényszer hozta össze őket. Mindig egyikük volt az operatőr, a másik pedig a rendező – így alakult, hogy a közös munka és a közös hullámhossz rendszeres alkotótárssá tette őket. Kiemelték, hogy nekik a film nem a mindennapi taposómalmot jelenti, hanem szabadidős tevékenységként fogják fel. Tehát mikor idejük engedi, akkor mennek és forgatnak – mindig együtt. Szerintük ez élethivatás, ami arra vezetett, hogy megpróbáltak túllépni a televíziós operatőrségen, és valami nagyobb dolgot letenni az asztalra, azaz az elejétől végéig – témakereséstől vágásig - mindent ők csinálnak.
A legközelebbi filmtervekkel kapcsolatban a Nagy-Bozsoky-Czétényi páros csak annyit mondott, hogy ahhoz, hogy a leendő sok tervből valamit megvalósítsanak, előbb pályázatot kell nyerniük. Kérdés, hogy milyen témákat írnak ki, és ennek megfelelően találnak-e az eddigi terveik közt pályázhatót. Egyelőre annak örülnek, hogy a zsűri beválasztotta a filmjüket a Szemle versenymezőnyébe, leginkább nem saját maguk, hanem a főszereplő Pista bácsi, és a hozzá hasonló emberek miatt, hisz ők nem hírtémák, messze vannak attól, de az ilyen filmek által belekerülhetnek a köztudatba, és ily módon valaki méltányolja munkájukat.
A filmjük támogatásával kapcsolatban az alkotók úgy nyilatkoztak, hogy nagy örömmel dolgoztak együtt a Dunatáj Alapítvánnyal, örültek a támogatásnak, és fontosnak tartják, hogy minél több támogatást kapjanak azok az alapítványok, amelyek az ilyen jellegű értékeket a médián, televízión és egyáltalán a vizuális kultúrán keresztül tovább életben és emlékezetben tartják. Kiemelték, hogy nemcsak a filmeket kell támogatni, hanem magát az adott alapítványt is, hogy ne küzdjenek állandóan egzisztenciális problémákkal.
Mivel dokumentumfilmesként még újak (ez a második dokujuk), csak most kezdtek el saját filmet készíteni, és nincs is igazán összehasonlítási alapjuk, viszont azt már megtanulták, hogy nagyon kevés pénzből kell filmet csinálniuk.
