Bagaméri Eszter

"Csak olyat csinálnék, amire emlékeznek"

filmhu:Említetted nekem, hogy az életedben már nem elsődleges fontosságú a színjátszás.  Függetlenül mindettől:  annak idején nyilván nem véletlenül jelentkeztél a Vörösmarty Gimnáziumba?

Bagaméri Eszter: Harmadikos voltam az általános iskolában, Lajosmizsén, és az akkori osztályfőnökünknek – nagyon érdekes nő volt – mi voltunk az első osztálya. Egészen újszerű szellemben tanított minket: ha elfáradtunk az órán, lehajtottuk a fejünket, és zenét hallgattunk, a természetben tanultunk. Harmadik osztályban pedig színjátszókört indított. Addig ellógtam az összes különóráról. Lehetett szó bármiről, szeptembertől októberre elvesztettem az érdeklődésemet. Nála, egészen nyolcadikig, minden órán ott voltam. Eleinte „magunknak” játszottunk, de ötödikre olyan erős csapatot hozott létre, több osztályból, hogy elindultunk egy diákszínjátszó fesztiválon. Nyolcadikban megyei diákszínjátszót nyertünk, vittünk mindent: legjobb színész (nem én), legjobb rendezés, és a darab különdíjat kapott.

filmhu: Mit játszottatok?

B.E.: János vitéz-feldolgozást. Ebben az évben nyertünk egy második díjat is, a három megye között zajló versengésben. Nagyon megszerettem a színjátszást. Többen úgy döntöttünk, megpróbáljuk a dráma-tagozatot. Kettőnknek sikerült is, én a Vörösmartyba kerültem, a barátnőm máshová felvételizett. Másodikos gimnazistaként határoztam el, jó dolog a színjátszás, de már kizárólag hobbiként érdekel. 

filmhu: Miért? Mi az, ami nincs meg benned?

B.E.: A megalázkodás. Ez kell ahhoz, hogy valaki jó színész legyen. A Krétakör Színházat tudom említeni: erőteljes, durva, agresszív, amit csinálnak. Szó szerint levetkőzik önmagukat is. Ez az, ami annyira hatott, ezért lettek elismertek. Nincsenek határaik, mert lemondanak a határaikról.

filmhu: Jó, de a Krétakör…

B.E.: … szélsőséges példa?

filmhu: Dramaturg ismerősöm szerint Schilling úgy köszöntheti a próbán megjelenő színészeit: „Jó reggelt, túlélők!”

B.E.: Körülbelül… De ha már létrehozunk valamit, annak legyen eredménye. Csak olyat csinálnék, amire emlékeznek. A film során sok mindent megtapasztaltam. Nagyon rossz érzés volt egy idő után úgy játszanom kis Irmát, hogy már keresnem kellett a saját énemet: hol van az igazi Bagaméri Eszter? 

filmhu: Azt gondolod, bármilyen szerep kapcsán föl kell adnia a színésznek a személyiségét?

B.E.: Attól a pillanattól fogva, hogy elkezdtünk dolgozni, teljesen átalakítottam a gondolataimat is. Addig iskolába jártam, aztán másfél-két hónapon keresztül tizenkét órát dolgoztam felnőttek között. Esélyem sem volt arra, hogy annak érezzem magam, aki vagyok. Elveszett az „igazi”. Azért, hogy egy színész jól megoldjon egy szerepet, le kell rombolnia önmagát, és fel kell építenie egy másik embert. Ahhoz, hogy egész életemben új, másik embert – szerepet – építgessek (akár hetente többször),  gyenge vagyok. 

filmhu: Mit tapasztaltál: mennyire szenvedi meg a színész személyisége ezt az állandó rombolást-építést?

B.E.: Ismerek több olyan, harminc-negyven év körüli színészt, akik rettentően jók, de az idegeik    az évek során fölmondták a szolgálatot. Pszichiáter nélkül már nem boldogulnának. A rutinos színész képes kikapcsolni. Nekem nagyon nehéz volt visszazökkennem, mégis,  amikor vége lett a forgatásnak, egy pillanat alatt elfelejtettem az egészet. 

filmhu: A szereped mennyire önazonos veled?

B.E.: Nagyon hasonló hozzám. Azon kívül, hogy Irma terhes, árva, félcigány, és eladja a gyerekét, minden közös bennünk. Nagy Ervin helyzete azonban már kivételes volt. Mondta is, nem gondolta volna, hogy az ő karakterével valaha ilyen szerepet kap.

filmhu: Nem is gondolom azt, hogy ezt a szerepet - a sánta, rendkívül mély érzésű, szerencsétlen ám „csupaszeretet” Józsit – okvetlenül Nagy Ervinnek kellett volna eljátszania.

B.E.: Fantasztikus volt a meghallgatáson. Úgy jött oda, hogy már övé a szerep. Aztán gyorsan kiderült számára, castingon van. Bement egy szobába, mondta, most kicsit magára akar maradni a szöveggel, és felépítette az egész jelenetet. Belerakott egy forgószéket (ez be is került a filmbe), behívott magához, fölrakott egy jelenetet, majd bejött Zsuzsa és megnézte az egészet. Ervin tudja, hogy kell egy szerepet megszerezni. És van benne bátorság – bőven. 

filmhu: Mikor tudtad meg, hogy te vagy a főszereplő?

B.E.: Tavaly márciusban jött a telefon. Akkor kaptam meg a forgatókönyvet is, bár október-novembertől már jártam a meghallgatásokra. Októberben bejött a rendező-asszisztens a drámaelmélet óránkra. Ő volt a „megfigyelő”. Talán pont’ egy krétakörös előadásról volt szó, volt mit mondanom, sokat beszéltem. Aztán odajött hozzám, és egy osztálytársnőmhöz, hogy van ez a film, meg egy főszerep, ha van kedvünk, menjünk el a meghallgatásra. Persze, hogy mentünk.

filmhu: Meglepetésszerűen ért, mikor megkaptad a szerepet?

B.E.: Hajaj! A végén ketten maradtunk. Amikor ruhaméretet vettek rólam, megkérdeztem: a másik lányról is vettek méretet? Mondták, nem. Amikor sminket néztek rajtam, már nagyon izgatott voltam. Pici jelek utaltak arra, hogy talán engem választanak, de közben párhuzamosan hívogattak  mindkettőnket. Mi meg egymást hívogattuk, nehogy az legyen, nálam már egy hete nem csörrent meg a telefon, ellenben a másikkal naponta beszélnek. Mindvégig hatalmas nyomás volt rajtam. Nagyon boldog voltam, amikor összejött.

filmhu: Mennyire változtatott meg ez a szerep? Mennyire jellemző rád az elesettség, vagy a kiszolgáltatottság?

B.E.: Megvan az életemben. Mostanság sok problémám adódott a barátnőimmel, a kollégiumban. Hárman vagyunk egy szobában, osztálytársak vagyunk. Az utóbbi fél évben elszakadtam tőlük. A hármas felállás mindig rosszul végződik. Kettő-egy a vége. Eddig vidám voltam, állandóan pörögtem, általában is sokkal fiatalabb vagyok a koromnál. Nem vagyok én egy „mai” tizennyolc éves. De az utóbbi időben nagyon megöregedtem. És megalázkodtam. Hagytam, hogy kiszolgáltatott legyek. A forgatás is komollyá tett, fel kellett nőni egy ilyen munkához. A barátom mindvégig nagyon aggódott értem. A sikertől is féltett. Mi lesz, ha majd jönnek a riporterek.

filmhu: Jól mondta. Pedig nem is magyar filmrendező.

B.E.: Az a dolgok hátulütője, hogy az ember egy idő után belelovalhatja magát ebbe az egészbe.

filmhu: Nem ilyennek látlak téged.

B.E.: Én mégis inkább félek a dolgoktól, és felkészítem magamat minden eshetőségre.

filmhu: A szerepedhez végeztél-e „előtanulmányokat”?

B.E.: Olyan okosan elterveztem az egészet: majd én is azt csinálom, amikor Keanu Reeves hajléktalant játszott, és kiment közéjük lakni. Beszélgettem volna fiatal terhes lányokkal, intézetben élőkkel, de nem adódott rá alkalom. A filmben nevelőintézetis lányokkal játszottam, de kicsit kevésnek tűnt, hogy a forgatás előtt két órával beszélgetek velük. Így forgatásról forgatásra építgettem föl magamban a szerepet.

filmhu: Melyik jelenetet vettétek föl először?

B.E.: A legvégét. Torontóban. Nagyon féltem  – joggal. 

filmhu: A legnehezebb jelenet. De  ez igazán remek lett.

B.E.: Egy jeleneten dolgoztunk fél napig: belépek a terembe, aztán lassan elérek, majd odamegyek az anyámhoz. Nagyon megszenvedtük. Egyszerűen nem tudtam jól bemenni. Lepődjek meg a nagy termen, de legyek érdeklődő is, közben huzigáljam magamról a sapkát, sálat, kabátot, és azért időnként álljak be a jelbe – lehetőleg pontosan. A találkozó az anyámmal ezek után már nem volt nehéz. Böszörményi Zsuzsa egyébként gyakran mondta nekem: ez a jelenet nem annyira drámai, mint hiszem, és nincs önsajnálat. 

filmhu: Mit tartasz a legfontosabbnak a filmben?

B.E.: A megbocsátást. Hogy képes volt a lány az anyja után futni – miután leköpte. Sokat gondolkoztam ezen… Nem vagyok biztos abban, hogy puszipajtása lennék annak a nőnek, aki többször is elhagyott és megtagadott.  

filmhu: Mit gondoltál erről a szerepről?

B.E.: Amit elmondtak róla.

filmhu: Ez neked így rendben volt?

B.E.: Igen. Amit Zsuzsa mondott, elfogadtam. Ketten ismertük meg ezt a szerepet.

filmhu: Úgy sikerült felépítened ezt a szerepet, ahogyan szeretted volna?

B.E.: Nem voltak ilyen céljaim. Minden nap a Zsuzsa követelményeinek akartam eleget tenni. Mindvégig megbíztam benne.

filmhu: Hogyan alakult a kapcsolatod a stábbal, a színészekkel?

B.E.: A stábban nagyon szerettek, ez nagy öröm volt. Jó, hogy azt is elmondhatom, Györgyi Annával barátok lettünk. Kevésbé kerültem közel Fullajtár Andreához és Garas Dezsőhöz, de mindketten rengeteget segítettek nekem. Ervinnel munkakapcsolatom volt.

filmhu: Hogyan lehet szerelmi jeleneteket játszani egy olyan, nem éppen rutinos szereplőnek,  akit a másik – abszolút profi - színészhez még csak jó ismerősi kapcsolat sem fűz?

B.E.: Nagyon nehezen. Nem mindig éreztem, hogy a másik ember szívvel-lélekkel hozná ezt a figurát. Szerintem Ervin ezt eleve feladta, és technikából dolgozott. De nekem nincs „technikám”.

filmhu: Azt hiszem, sokkal erősebb benned a tudatosság, mint az ösztönösség.
B.E.: Igen. Inkább tudatos vagyok.

filmhu: A szerep felépítésekor, eljátszásakor ez nem jelentett akadályt?

B.E.: Hogy kicsit az ösztöneimre is kellett volna hagyatkoznom?

filmhu: Igen.

B.E.: Nem tudom.

filmhu: Mert hogy ez alapvetően ösztön-szerep.

B.E.: Mindvégig arra gondoltam, és úgy is játszottam: ebben a helyzetben én hogyan reagálnék. És hogy ez a helyzet bennem most meg fog történni. Ebben ott van az ösztön.

filmhu: A végiggondolás: agymunka.

B.E.: Ezzel egyetértek.

filmhu: Szerelem-e, az, ami kis Irmát ehhez a fiatal férfihoz fűzi?

B.E.: Ezen eddig nem tűnődtem… Azt hiszem, akkor, amikor egy kiszolgáltatott helyzetben lévő lányt valaki szeretni tud, akkor ez a lány azt hiheti, ez a szerelem. Mert még soha nem szerette senki. Pár év múlva talán rádöbben, nem ő az igazi. Sőt. Ha belegondolok: az első el szokott múlni. 

filmhu: Te kaptad a legjobb női alakítás díját. Milyen visszajelzések érkeztek hozzád - akár  baráti   körből is - rólad és a filmről?

B.E.: Tizenhat nagyjátékfilm ment a Szemlén, föl sem merült bennem, hogy díjat kaphatok.  Ez a szerep azonban – az intézetis lány, az árva lány – olyan karaktert hordoz, ami mindig érdekes. Ennek ellenére nagy merészség volt engem kihozni a „legjobbnak”. Van olyan ismerősöm, aki azt mondta: a film – nagy jóindulattal – rendben van… Egyetlen olyan, pozitívan szélsőséges vélemény sem érkezett hozzám, hogy „marha” jó vagyok, ez „hihetetlen”. Anyukám dicsért, de ezt ne keverjük bele, mert hát az anyák…

filmhu: Milyen volt magadat látni a vásznon?

B.E.: Valaki azt mondta, két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy meg tudjam nézni a filmet. Mert nekem ez egy forgatás, egy élmény. Nem tudom – és lehet, hogy sosem fogom tudni - úgy végignézni ezt a filmet, hogy átéljem. De nagyon jó érzés volt látni, hogy készen van. Hogy összerakták. Van főcím, és van vége. Megcsináltuk. Most már várjuk a visszajelzéseket, és élvezzük azt, amiért dolgoztunk.

filmhu: Mit éreztél, amikor véget ért a forgatás?

B.E.: Zsuzsa azt mondta, majd nagy űr várható. Meg is volt. De ennél sokkal erősebb volt az a tudat, hogy vége. A forgatás mindig kimerített. Boldog voltam, amikor ez véget ért. Részben azért, hogy megcsináltuk a filmet, részben, mert addig lelkileg végigszenvedtem az egészet. Emellett már az összes haverom rég’ a Balatonon bulizott.

filmhu: Mondták már, hogy intellektuális típus vagy?

B.E.: Anyukám mondta. Nagyon sokszor.

filmhu: Mert ennek szerepe van abban, hogy nem készülsz színésznek.

B.E.: Ez csak egy okos, reális döntés. Szakmám lesz, diplomám. És kikerültem a felvételit a Színművészetire.

filmhu: Bajosan is tudnálak ott elképzelni.

B.E.: Mert?

filmhu: Mert nem vennének föl.

B.E.: Ezt én is így gondolom.

filmhu: Nem vagy „hajlékony”.

B.E.: Pontosan ezért, és a felvételi procedúra miatt vetettem el annak a gondolatát is, hogy a Színművészetire jelentkezzek. Az önéletrajzban eleve nem lehet feltüntetni az elért eredményeket, mert ettől fogva gyanítható, hogy ez az ember kevésbé formálható. Akkor meg minek csináltam bármit is? Kaposvárott – úgy tűnik – majd nem így lesznek a dolgok, ezért több osztálytársam oda felvételizik. (Kaposvárott Babarczy László, rendező, a Kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója alapított – több jeles színházi emberrel - Színművészeti Főiskolát.) 

filmhu: Mi vár rád?

B.E.: A tanulást tartom elsődlegesnek. Jön az érettségi, a felvételi. Két éve határoztam el, hogy az állatorvosira jelentkezem. De mert csak az állatokkal vagyok elfoglalva, csak ezt tudom elképzelni, ezért annyira félek attól, hogy talán nem vesznek fel, megjelöltem az ELTÉ-n az indológia-magyar szakot is. Jól hangzik, és ezzel aztán sosem foglalkoztam.