Bástyasétány a szeméttelepen
A magyar film hetvenes évek-beli ifjú tehetsége, aki hamar beváltotta a nagy reményeket, és fényes fejezetet írt a Balázs Béla Stúdió, és általában a magyar dokumentumfilm történetének lapjaira, hosszú évek óta csak látogatóban jár Magyarországon: fényes magyar fejezeteit egyelőre lezárta. Filmrendezőből már itthon is tanárrá vált, gondos főtanszak-vezetővé a Filmművészeti Főiskolán: majd egy kicsit távolabb, Los Angeles-ben folytatta a tanári pályát. Bámulattal vegyes keserűséggel tekintek erre a fordulatra: Ámerika megnyert, a magyar film elvesztett valakit.
Előre a múltba: 1974-et írunk. Gazdag példaadó nagy dokumentumfilmjei, melyekből többet tudhatunk meg a Kádár-rendszer lényegéről, mint bármely történelmi vagy szociológiai munkából, dobozva zárva, csak zártkörű, titkos vetítéseken (vagy még úgysem) láthatóak. A Hosszú futásodra mindig számíthatunk az egykori jubileumi Budapest-Moszkva csodatávfutó kenderesi futamáról szólott ironikusan. Ezen fejcsóválva méltóztatott nevetni a hatalom. A Válogatást is csak bocsánatos bűnnek tekintette, bár eltanácsolta a mozikból. Az Ember Judittal közösen készített Határozatot már szigorúan dobozba zárta és jól lelakatolta: abban az állampárt hatalmi mechanizmusa nyersebben tárult fel, hideglelős röhögést vagy vértolulásos indulatot keltve (bár a nagyközönséget megkímélték e próbától).
Gazdagnak egy nagyon fiatalon készült játékfilmje már éreztette, hogy a fikció valóságához is van ironikus érzéke. A Sípoló macskakő 1969-ben még a valódi vagy látszatreformok nyitottabb korszakában készült, és el lehetett hitetni, hogy gimnazisták nyári táborozásának nevelésügyi szatírája csupán. A reformokat azonban lefújták, és 1974-ben a híres hazai operettblődli, a Bástyasétány megfilmesítését már sokkal gyanakvóbb figyelemmel kísérték. Gazdag filmjében a buta történetet két operettszerző írja és irányítja, Rezső úr és Dezső úr (Iglódi István és Ewald Schorm). A fordulatokba minduntalan bele kell avatkozniuk, mert figuráik nem engedelmeskednek, sőt önálló egyéniségekké akarnak válni, fittyet hányva a felsőbb operett-parancsokra. Akiket a librettisták összeboronálnak, azok mással állnak össze, a boldog jövő csak úgy kell nekik, ha nem hatalmi szóra és nem felülről érkezik. A végén az eltévedt operettfigurák kusza zűrzavara már zendüléssel fenyeget, ekkor Honthy Hanna érkezik, és mint az Operett Istennője, megnyugtató dallal láncolja őket a nyugalom és butaság birodalmába.
A filmet sajátos helyszínen, Magyarország legnagyobb szeméttelepén forgatták: volt ott felrobbantható régi ház meg csobbanó bányató is, elegyes, szennyes vizek. Monori Lili és Koltai Róbert (meg a többiek) kiválóan komédiáztak: a főbb jeleneteknek mind volt egy lakkozott operettváltozata és egy haragosabb, “reális” verziója, ezeknek az ellenpontjára épült a film. Itt még őze Lajos és Temessy Hédi is idétlen dalra fakadt, a “Vén budai hársak”-at az az Ewald Schorm énekelte (magyar szinkronnal persze), akit a prágai tavasz letörése után eltiltottak a rendezéstől, és néhány év múlva mindenből kiábrándulva halt meg.
Az Aczél-féle filmelhárítás nem volt olyan buta, ahogy néhányan hiszik. A Gazdag-filmmel párhuzamosan folytak Sára Holnap lesz fácánjának, e diktatúra-ellenes nyári parabolának az utómunkálatai. Elterjedt, hogy két filmet egyszerre csak nem tilthatnak be, tehát van esélyünk a premierre (dramaturgja voltam Gazdag filmjének). Az épp búcsúzó filmfőigazgató tollvonással elfogadta (neki már mindegy volt), az új főigazgató az ún. “Filmművészeti Tanács” nevű tanácsadó gittegylet összehívását kérte. A gittegyletben Rényi Péter, a Népszabadság fölöttes al-szerkesztője pipacsvörösen és oktató haraggal, Király István akadémikus papos kenetteljességgel mutatott rá a film dilettáns jellegére, és ravaszul árnyalt, nem-marxista, a frankfurti iskolára hajazó filozófiai sugallatára... (hogy mire nem képes a dilettancia!) A Bástyasétányt mindenesetre elzárták a közönség elől. Majdnem erre a sorsra jutott s majdnem ugyanakkor egy rokon színházi előadás, a kaposváriak Állami Áruháza. Nagy merészen, kissé szelídített kiadásban Pesten bemutatták Gombrowicz Operettjét, pedig abból aztán valóban sugárzott a nem-marxizmus.
Gazdag Gyula 1975-ben a legtöbb betiltott filmmel büszkélkedő magyar filmrendező volt. Akkor nem disszidált, dolgozott tovább. A rendszerváltás éveiben egy felnőtteknek szóló szép és tartalmas mesefilmet készített. Egyelőre ez a búcsúja. Emigránsnak tekinthető, vagy “vendégprofesszornak” a világ film-fővárosában? Talán van jó visszaút.
Bikácsy Gergely
Bástyasétány 74 (1974) - Rendezte: Gazdag Gyula. Írta: Gazdag Gyula, Györffy Miklós. Kép: Ragályi Elemér. Zene: Eisemann Mihály, Baróti Géza, Gyulai Gaál Ferenc. Dalszöveg: Rákosi János,Hang: Sipos István. Díszlet: Romvári József. Jelmez: Vágó Nelly. Koreográfus: Barkóczy Sándor. Szereplők: Evald Schorm (Rezső úr), Iglódi István (Dezső úr), Monori Lili (Török Anna), Koltai Róbert (Benedek Péter), Pogány Judit (Bözsi), Halmágyi Sándor (Talpas Ödön), Kiss Mari (Kati), Papp Zoltán (Donga József), Csákányi Eszter (Hajdú Antónia), Helyei László (Doma Rudolf), őze Lajos (Patkó Bernát), Temessy Hédi (Elvira, a jósnő), Honthy Hanna (Operett-Istennő). Gyártó: Hunnia. 88 perc. Bemutató: 1984 augusztus 16.
Magyar Filmmúzeum, okt. 4 csütörtök, 20. 30.
