"Bele kell rakni a lelkedet"

 Pados Gyula - operatőr

filmhu: Hogyan lettél operatőr?

Pados Gyula: Nagyon fiatalon kezdődött, lehettem kilenc éves. Volt egy jóbarátom, a mai napig is az, Bergendy Péter, aki S8-as filmeket vetített a barátainak. Én odakeveredtem, és onnantól kezdve nekem is ez lett a mániám. Tizennégy éves voltam, mikor elmentem több filmklubba, és egy idő után azt éreztem, hogy én jobban szerettem a kamera mellett állni, a képekkel mondani bizonyos dolgokat, és aztán én így ragadtam azon az oldalon. Tizenkét évesen például azt mondtam otthon, hogy én tévészerelő akarok lenni, mert azt gondoltam, hogy ez van legközelebb a filmkészítéshez, de mondta az apám, hogy nem, még nem, gimnáziumba kell először menni.

filmhu: 1997-ben végeztél a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Milyen hatással volt ez az időszak a gondolkodásmódodra?

P. Gy.: Van egy fantasztikus előnye a főiskolának, az, hogy össze vagy zárva tizenkét közel hasonló korú ember, akik tökéletesen mást képzelnek a filmkészítésről. És azt gondolom, hogy főleg egymástól tanultunk borzasztó sokat. Mindenki, amikor odamegy a főiskolára, egyféleképpen lát dolgokat. És egyszer csak szembesül azzal, hogy a mellette lévő ember ugyanazt a történetet egész máshogy mondja el. Emlékszem, hogy először ebből konfliktusok voltak, néha rettenetesen utálták egymást emberek. Ahogy kicsit öregedtünk, és bölcsebbek lettünk, egyszer csak elkezdtünk rájönni, hogy milyen rengeteget tanultunk a másikból. Hogy nem csak egy út létezik. A legfontosabb az az, hogy az emberek kénytelenek együtt ülni és beszélgetni dolgokról, és egyszer csak rájönnek - ha elég nyitottak hozzá -, hogy egészen más utak is léteznek.

Nekünk Herskó János volt a tanárunk. Ő nagyon jól katalizálta ezt az egészet. Jellemző volt rá, hogy minden héten le kellett adni egy anyagot. Fölvettél valamit, bármit, mondjuk egy gyárról képeket, és a hét végén megnéztük. És mindenkinek ki kellett belőle találni egy történetet. Kiderült, hogy ugyanazokból a képekből tíz ember tízféle története rak össze. És akkor elkezded meglátni, hogy hú, az baromi jó, amit a másik mond. Erre én egy csomó nosztalgiával gondolok. Amit most nagyon nagy bajnak érzek a filmes körökben, lehet, hogy ez nem mindenhol igaz, de óhatatlan, hogy nincsen kommunikáció. Ez baj. Igazából éjjel-nappal egymással kéne beszélgetni.

filmhu: Néhány magyar kisjátékfilm után Angliában folytattad a pályádat. Hogyan kerültél kapcsolatba az angol filmgyártással?

P. Gy.: Úgy, hogy volt egy magyar származású producer, a Kemény Ildikó. Ő a londoni National Film Schoolban végzett akkor, amikor mi a főiskolára jártunk. Azt találta ki, hogy csinál egy koprodukciót a magyar és a londoni főiskola között. Ez nagyon helyes ötlet volt. Az én filmemet, a Hajnalt, akkor látta valamilyen fesztiválon, és megkeresett ez ügyben, hogy szeretné, ha én lennék ennek az operatőre.

filmhu: Ez volt a Meter Running?

P. Gy.: Igen. Így kerültem elsőnek bele egy koprodukciós filmbe, és aztán jóba lettem az angol rendező fiúval (David Moore - a szerk.), aki ezt csinálta. Aztán ennek a fiúnak volt egy újabb rövidfilmje, amire aztán szintén megkért engem. És utána már látták páran a munkáimat, és ez alapján kezdtem el a többi rövidfilmet, és így jutottam el a játékfilmhez.

filmhu: Első nagyjátékfilmed is angol produkció, a Hotel Splendide, Terence Gross rendezésében. A magyar közönség előtt ismeretlen ez film. Miről szól, és milyen a képi világa?

P. Gy.: Ez egy nagyon furcsa, kicsit szürreális történet egy szigeten lévő gyógyszállodáról, ahol minden régi szokások szerint megy. Az egész szálloda, és az egész rendszer az étel körül folyik, hogy mit ehetnek és mit nem. Különböző rettenetes kezelések vannak, amiknek az a lényege, hogy az egészséget rendben tartsák. Itt kapcsolódunk be a filmbe. Egy új szakács jön, ami minden fölborít, gyakorlatilag a végén elpusztítja az egész hotelt. Ez a szóban elmondható történet, természetesen szimbolikusan sokkal többről van szó, önsanyargatásból és elnyomásból való felszabadulásról szól az egész film.
Meglehetősen speciális képvilágot sikerült kialakítani, csupa mély tónusokkal. Ahogy a  szálloda átalakul, a film képi világa is folyamatosan változik. Ahogy megtörténnek a változások az emberek lelkében, úgy megyünk el a hidegebb színektől a melegebbek felé; a keményebb fények lágyabbra változnak. Úgy kezdődik, hogy nincsen napfény. Mindig ború van, és ahogy lassan változik a történet, úgy kezd lassan előbújni az erősebb fény, és a film legvégére süt ki a nap. Az optikák a nagyobb látószögtől mennek el az egyre inkább telésebb képekig.

filmhu: Kemény tempóban forgott a film, napi 20-25 beállítást kellett felvenni. Ilyen iram mellett hogy lehet igényes munkát végezni? Mennyi kompromisszummal járt a forgatás?

P. Gy.: Nagyon sok kompromisszummal járt, de ez természetes, máskülönben nincs kész a film. Borzasztóan oda kell figyelned a rendezőre, elég időt kell hagyni neki a színészekkel való próbára. Nem tölthetek el minden időt a világítással. Nagy szerencse volt, hogy a stábnak a nagy része első filmes volt, és nagyon lelkes. Kitették szívüket, lelküket azért, hogy minden menjen. Másrészt meg azt gondolom, hogy - és ezt többször is visszahallottam - mi itt Magyarországon megtanultuk azt, hogy idő és pénz híján hogy lehet filmet csinálni. Ezért szeretnek nagyon magyar emberekkel is forgatni, mert ezek az emberek még ilyen körülmények között nőttek föl, és tanultak meg filmezni, és a minimumból ki tudják hozni a maximumot.

filmhu: Van-e esély arra, hogy magyar mozikba is eljut a Hotel Splendide?

P. Gy.: Nem tudom, ezt akkoriban bemutatták Berlinben, de a forgalmazók abból az ötven filmből, ami ott volt, összesen kettőt vettek meg. Ez mindenképpen egy rétegfilm kategória, abból pedig keveset vesznek meg.

filmhu: Ez egy "művészfilm"?

P. Gy.: Igen, ez kint is több helyen is artfilm-hálózatban ment. Most, hogy ezt éppen megveszik-e, azt sajnos nem tudom. A legutóbbi filmmel más a helyzet. A The Heart of Me elég széles közönségréteget elérő, nagyon komoly film, nagyszerű szereplőkkel. Én remélem, hogy ezt sokfelé forgalmazzák majd, úgy tudom, hogy Amerikában már nagyon nagy érdeklődés van iránta. Úgyhogy ez azt jelenti, hogy valószínűleg nagyobb közönsége lesz. Emellett ez egy nagyon komoly film. Nem egy könnyű történet, de annyira erős és olyan fájdalmas történet, hogy mindenkit nagyon megüt. Drámai történet, egy furcsa szerelmi háromszög gyakorlatilag, amiből nem lehet jól kijönni. Arról szól, hogy a végén igazából mindenki egyedül marad. Nagyon szép és nagyon érzelmes történet.

filmhu:Gyakran kapsz forgatókönyveket külföldről és itthonról egyaránt. Hogyan választasz közülük?

P. Gy.: Kevés a jó könyv, és én csak olyan filmet tudok megcsinálni, amiben nagyon hiszek. Nekem a filmkészítés élet-halál kérdése. Abba bele kell rakni a lelkedet. Hogyha te abban nem hiszel, akkor az egy pokoljárás.
De azért nekem alapvetően az a vágyam, hogy itthon készítsek filmet. Én magyar vagyok, ezt a világot ismerem igazából, én erről szeretnék forgatni. Én remélem, hogy két éven belül a Fésűs Andrással forgatok, régi jó barátom, és borzasztóan tehetséges, dolgoztunk már együtt, az Eltűnt mozit 1993-ban forgattuk. Most is dolgozunk egy könyvön. De szeretnék dolgozni Paczolai Bélával, Hajdú Szabolccsal, vagy Mundruczó Kornéllal is, mind nagyon tehetségesek.

filmhu: Mi a legfontosabb különbség egy hazai és egy tengerentúli forgatás között?

P. Gy.: Mi a legfontosabb különbség egy hazai és egy tengerentúli forgatás között?

P. Gy.: Szervezettségben az angolok jobbak. De attól a pillanattól kezdve, hogy odaáll az ember a kamera mögé, ha megfelelő emberekkel dolgozik együtt, akkor a világon mindenhol ugyanúgy megy. Bárhol is vagy a világon, az a lényeg, hogy olyan embereket kell megtalálni, akikkel igazán partnerként tudsz dolgozni. És, hogy igazán bensőséges viszony alakuljon ki.
Amerika sokkal nehezebb világ. Ilyen szempontból igazán nagy különbség Európa és Amerika között van. A stúdiófilm-gyártásban például az operatőr az utolsó héten esik be, ott a storyboard, neki nagyon gondolkodni nem kell. Ott azt éreztem, hogy tökéletesen lecserélhetők az emberek. Engem meg az, hogy statiszta legyek egy filmben, nem érdekel.

filmhu: Amikor fel kell venni egy jelenetet, mit tartasz a legfontosabbnak?

P. Gy.: Abból, hogy az a jelenet mit jelent abban a filmben. Mik az érzelmi motivációk azon a jeleneten belül. Azt gondolom, hogy az vezeti mind a kamerát - a kamera mozgását, a képkivágást -, mind pedig a fényeket. A mi szakmánk lényege, hogy azok a dolgok, amik belül történnek, - például a belső feszültség - megjelenjenek ezekben a képekben. A félelem, a szerelem, a kétség: ezek világításban, kompozícióban, mozgásban valahol mindig megjelennek.
Minden filmben mások az eszközök. Más-más formát talál meg az ember. A belső viszonyok, a belső erővonalak kivetülése a kép. Vannak filmek, amiben bizonyos érzelmeket a képekkel kell elmondani, de nem feltétlenül a szereplő arcával. A képekkel kell megfogalmazni a hiányt, a szenvedélyt, a szeretetet; néha úgy, hogy szinte egy bábúval is működhessen. Azt, hogy magányos, van, aki lejátssza egy ember arcán, és van, aki meg fölveszi, hogy valaki messze áll egy úton. És valahol ugyanazt is jelenti a kettő. És e kettő között ezer variáció van.

filmhu: Októbertől forgatjátok Antal Nimród Kontroll című thillerét. Hol tartatok az előkészítésben?

P. Gy.: Most kezdjük a nyersanyagpróbákat. Van egy világ a fejünkben, és most fogunk technikailag eljutni ahhoz, hogy bizonyos dolgokat ezen belül miképpen tudunk elérni. Ez egy viszonylag sötét hangulatú film lesz, részben thiller is, de azt gondolom, hogy nem ez benne a legfontosabb. Van egy nagyon komoly témája a filmnek: a magány.