Bergman... és valami más - a Közgáz Filmklubban

Ha skandináv vagy északi filmekről esik szó újabban, leginkább Lars von Trier és az úgynevezett Dogma csoport: Thomas Vintenberg vagy Soren Kragh-Jacobsen jut eszébe a filmőrülteknek, esetleg Aki Kaurismäki.
Kevesek asszociálnak az immár 83. évét taposó Ingmar Bergmanra, akiről már az is furcsa hírnek tűnik, hogy létezik egyáltalán, és akinek aktivitása mostanság inkább önéletrajzi regény írásában nyilvánul meg. Írásainak filmreviteléről a popularitás ellen családilag jól beoltott fia (Daniel Bergman), egykori élettársa és színésznője, Liv Ullmann, vagy éppen fiatalabb pályatársak gondoskodnak. Ha előrehaladott kora és betegségei engedik, még rendez ugyan egy-egy tévéfilmet vagy színházi előadást. Nemrégiben állítólag hazugsággá nyilvánította minden művét, de ez sem riaszthatja el Woody Allent a rajongástól és a filmbarátokat attól, hogy filmklubot csináljanak az életművéből. Legstabilabb és legrangosabb fővárosi filmklubunk, a Közgáz Filmklub (Bp. IX., Közraktár u. 9.) úgy döntött, hogy ebben a félévben levetíti azt a nyolc Bergman-filmet, ami celluloidszalagon hozzáférhető, valamint a misztikus északi emberekről szóló néhány ritkaságot.
Első alkalommal, február 21-én 18.00-kor mindjárt egy svéd legendát feldolgozó művel, az 1959-ben készült Szűzforrás című filmmel kezdenek. Közel sem a mester legjobb filmje, persze ez relatív, de egy Oscart zsebre tett, és Max von Sydow és Sven Nykvist a főszereplők, a Bergman-életmű legfontosabb figurái.
Aztán majd következik szerdánként A halál kocsisa, A fehér rénszarvas, A nap vége és a többi hideglelős.
(Mancs)