Berlinale: A merészség dicsérete - rövidfilmek Berlinben
Kritika a rövidfilmekről
Orális szexben részesít egy légy egy öreg hölgyet, zombik lepik el a földet, a románok átszöknek a Dunán a határon, megrohad egy narancs, kísértetek járják a tópartot – ilyen és ehhez hasonló őrültségek történnek a Berlinálé legkreatívabb és talán idén legszínvonalasabb szekciójában, a rövidfilm programban
Park Chan-Wook Iphone-nal forgatott filmje
A koreai filmművészet abszolút sztárja, Park Chan-Wook például mintha teljesen megőrült volna, és lement volna 15 évesbe. Iphone-nal forgatott filmje, a Paranmanjang három, egymáshoz alig kapcsolódó részből áll, egyszerre kísérletező, parodisztikus és félelmetes. Az eleje egy esetlen rockbanda beteg videoklipje a mező közepén, a másodikban egy középkorú fickó éjjeli halászaton kifog egy női hullát, akivel a zsinórral összegabalyodik, a harmadikban pedig egy sámán megidézi az előbb kifogott hullát egy idióta szertartáson. De persze nem sokkal normálisabb nála a dán Helena Frank, aki Heavy Heads (Nehézfejűek) című animációjában egy nagyfejű, konyhájában magányosan üldögélő öreg hölgyet ábrázol, aki élete sivárságának elűzésére időnként az ablaknál zümmögő legyet becsalogatja a combjai közé. Addig, amíg egy nap épp ekkor be nem ront hozzá a szeretője, akit ez féltékennyé tesz.
Heavy Heads / Nehézfejűek
De az animációsok a vizuális kreativitás terén is élen jártak idén. A Planet Z című francia filmecske egy idegen, sci-fibe illő bolygó felszínét mutatja, amint számunkra ismeretlen erők mozgatják, szabdalják, különböző színű anyagok és formák jelennek meg rajta, töredezik a felszín és összeáll. Aztán szép lassan rájövünk, hogy valójában egy narancs felületét láttuk, amint a rothadás különböző fázisain keresztülment. A film végén a szerző még felvillantja ugyanennek a lenyűgöző képi ötletnek a lehetőségét karfiollal is, de azt már nem kell végignézzük. Kevésbé az ötlet, inkább a megvalósítás költőisége emeli ki a lengyel Kamil Polak The Lost Town of Switez c. filmjét, amely a lengyel Petőfi epikus költeményének enyhén patetikus megfilmesítése. Azonban az olajfestmény animáció színei, fényei és finom átmenetei az egészet elemelik a puszta történettől, és képköltészetté teszik.
A bolygó felszíne a Planet Z-ben
A képzőművészet érintéséről tanúskodó konceptualitás is megjelent néhány alkotásban, legerőteljesebben talán az elsősorban videóművészként ismert Christian Jankowski munkájában. A Cleaning Up the Studio nem tesz mást, mint bemutatja, ahogy egy hivatásos koreai takarítócég emberei rendkívül gondosak kitisztítanak, rendbetesznek és rendszereznek egy végtelenül koszos és kaotikus stúdiót. Az igazi csavar azonban e mögött az, hogy valójában a videóművészet ikonjának, Nam June Paik-nak arról a stúdiójáról van szó, amit halála előtt úgy, ahogy volt, installációként eladott egy múzeumnak. A stúdiót összepakolták és elszállították Szöulba, ahol újra visszaállították eredeti állapotába - Jankowski ezt takaríttatta ki egy igazán provokatív, a kortárs művészet működésmódját megkérdőjelező gesztussal. A másik kísérleti film a Fragen an meinen Vater (Kérdések apámhoz) címet viseli, a német Konrad Mühe készítette, és csak talált anyagból dolgozik. Különböző kérdéseket tesz fel apjának, amelyre a válaszokat különböző filmekből vett apró, néhány másodperces szekvenciák adják meg. Azonban ezek nem igazi válaszok kérdésekre (amelyek el sem hangzak, csak számokat viselnek), hanem különböző pózok, helyzetek sokaságai. A jelszó: nem minden kérdésre létezik válasz, de minden válasznak vannak szerepei.
A narratív kategóriában a pálma vita nélkül Anca Miruna Lazarescu román rendezőnek jár az Apele tac (Csendes folyó) című félórás mozijáért, amelyben a kommunizmus alatt fiatalok megpróbálnak a Dunán átúszva Jugoszláviába szökni. A remek színészeknek (köztük a Bibliotheque Pascal-ban is szerepelt Andi Vasluianu-nak) és a precízen megírt, milliméterre kiszámított forgatókönyvnek köszönhetően a film pillanatok alatt vázolja fel a szituációt és a karaktereket. Amint ezzel kész van, olyan feszültséget képes létrehozni, hogy teljesen beleéljük magunkat a történetbe – ráadásul a befejezés révén olyan emberi élethelyzet jön létre, aminek köszönhetően az egész film messze túlmegy az „újabb román elnyomástörténet” kategórián. A svéd Hugo Lilja pedig valójában egy zombifilm pilot-ot készített Aterfödelsen címmel. Az alapszitu lényege, hogy harminc évvel a zombijárvány kitörése után sem sikerült a betegséget legyőzni, de azt sikerült elérni, hogy az elfogott zombikat lobotómiával hatástalanítsák, és békés, mondhatni öntudatlan rabszolgamunkára fogják. A film felépíti a konfliktust, bemutatja a főbb szereplőket, majd véget ér: a cél nyilván egy játékfilmhez szükséges tőke összegyűjtése, de már ennyiből látszik, hogy a rendezőnek remek érzéke van ehhez.
A svéd zombifilm
Ebben a szokatlanul erős versenyben vesz részt egyedüli magyar produkcióként Kárpáti György Mór kisfilmje, az Erdő, ami egy nyolcvanas évekbeli erdei tábor lakóit (illetve azok közül főleg egyet) és a társaság számháborúját követi kb. 10 percen keresztül. A fekete-fehér film nem azért csalódás, mert rossz lenne, hiszen rendes vizsgafilmhez illően megmutatja, hogy a szerző ért a plánozáshoz, a világításhoz, az érdekes szemszögek kiválasztásához, sőt még enyhén a thrilleres feszültségkeltéshez is, hanem azért, mert igazából semmilyen, mert nem vág bele semmibe. Nincs benne semmi a fentebbi példákban található frissességből, kreativitásból vagy legalább merészségből, kísérletezésből. Csak remélni lehet, hogy ez a berlini részvétel lehetőséget teremtett a rendezőnek arra, hogy végignézze ezt a mezőnyt, és hogy inspirációt szerezzen arra vonatkozóan, hogy mennyi irányba lehet elindulni, mennyi minden lehetséges – legalább a karrier kezdetén, amikor a pénzügyi nyomás és a teher még talán nem akkora. (Interjúnk a rendezővel)
A magyar versenyfilm teasere
