Bernáth Zsolt: Hasfalmetszők - Film és jelenség
1994-ben Dunaújvárosban létrejött egy független filmtársulat. Videó-mániás, filmgyűjtő, borzongani szerető fiatalok hozták létre azzal az ártalmatlan céllal, hogy videokamerával megpróbálják filmre vinni saját írásaikat. Nem telt bele két év, és leforgatták első egész estés filmjüket, ami nagy sajtóvisszhangot keltett, tekintve, hogy az alkotás zsebpénzből, támogatók nélkül, önerőből született. Mára a társulat országos ismertségre tett szert, és bár a filmezés csak hobbi maradt számukra, immáron szakmai körökben is jegyzik őket, mint az első magyar független horrorfilm megalkotóit. 1999-es Hasfalmetszők c. játékfilmjük videoforgalmazásba került, és bizonyos körökben kultusszá vált, ami különös, és talán érthetetlen, hiszen a társaság ezt a filmjét is amatőr körülmények és feltételek mellett készítette, ami nem kevéssé befolyásolta a mű esztétikáját. Ám, hogy megértsük a "véres és trágár amatőr horrorkomédia" sikerét, érdemes némi figyelmet szentelni az előzményekre.
A horror egyidős az emberiséggel. Mindig volt igény a borzongásra, a rettegésre, a borzalmas, rejtélyes történetekre, és a bizarr látványra. Az elmúlt századokban ezt az igényt a mesemondók, babonás mesék kiagyalói elégítették ki, illetve nem kevés szerepet vállalt ebben a törvényhozás is, hiszen a korabeli kivégzések egyfajta népünnepélynek számítottak, az emberek kicsődültek a főtérre, hogy lássák a halált, szembesüljenek a borzalommal. Az irodalomban konkrétan a múlt század végén jelentek meg azok az rémmesék, amelyek ma már alapját képezik a modern horrornak. Mary Shelley klasszikus Frankenstein története, mely a természettudományok veszélyeire hívja fel a figyelmet, Bram Stoker misztikus, múltba visszanyúló rémmeséje Drakula grófról, illetve Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete c. kisregénye a tudathasadásról, amely téma a mai napig ad okot az újabb és újabb feldolgozásokra, megteremtette azokat az alapokat, amikre manapság minden szerző visszanyúl, aki rémisztgetésre adja a fejét.
Nem elhanyagolható Edgar Allan Poe munkássága, aki sötét írásaival magasba emelte a novella műfaját, Lovecraft mélylélektani regényei, Ambrose Bierce rejtélyes történetei és Conan Doyle mindenki által ismert Sherlock Holmes novellái, amikkel megteremtette a krimi műfaját. Biztos alapokra építkezett az amerikai Stephen King is, aki 1976-ban megjelent első Carrie c. regényével példátlan sikert ért el, és bár írója nem tárgyalt műfajunkban kívánt alkotni, később mégis a horror királyaként híresült el, és vált a legolvasottabb írók egyikévé.
Mindezen szerzők művei nem kerülték el a filmkészítők figyelmét sem, és már a mozgókép hőskorában vászonra kerültek a fent említett figurák, hogy aztán majd' egy évszázadon át rémisztgessék a nézőket. A harmincas-negyvenes években Hollywood tucatjával öntötte magából az olcsó, kis apparátussal készülő horrorfilmeket, amelyeket egy, a maga korában óriási hatalmú producer jegyzett, akit Roger Cormannak hívtak (szerk.: Corman az ötvenes-hatvanas évek B-szériás atyja). Ezen filmek ma már gyűjtők kedvencei, ám az említett úriember legfőbb érdeme talán mégis az, hogy számos tanítványa később hatalmas sikereket ért el, és megújította a filmművészetet. Gondolok itt a Keresztapa rendezőjére Francis Ford Coppolára, vagy a Titanic alkotójára James Cameronra.
A horror beszivárgott a kultúrába, és a hetvenes évek amerikai tinijei már együtt nőttek fel a műfaj minden termékével: a képregényekkel, különböző játékokkal, és azokkal a rockegyüttesekkel, akik nyíltan vállalták a horror-imázst, vagyis külsőségeikben nemigen különböztek a rémfilmek figuráitól. Aztán szokássá vált első randin horrorfilmre menni, "menő" lett szeretni a borzongató filmeket, és számos terjesztőhálózat jött létre, akik ezen igények kielégítésére specializálódtak. A képregény-mánia hatalmasra duzzadt, és lassan összefonódtak a szálak: képregényekből filmek készültek (Batman, Spawn, stb.), sikeres filmekből képregénysorozatok formájában folytatódtak (A 8. utas a halál, Predator, stb.), rockzenekarok horrorfilmek számára szereztek zenét (Hellraiser, Opera), és a horror-rockerek nemritkán szerepeltek is ezen alkotásokban (Alice Cooper a Sötétség fejedelme c. filmben). A videojátékok beköszöntével a műfaj újabb teret kapott, és megnőtt az igény a misztikus történeteken alapuló szerepjátékok, illetve stratégiai játékok iránt.
A horror aztán szerteágazott, művelői különböző elveket vallottak, és különböző módszerekkel próbáltak rajongóik kedvében járni. Alfred Hitchcock a hatvanas-hetvenes években hatalmas sikereket ért el thrillerjeivel, és bár filmjei mai szemmel nézve már nem érik el azt az ingerküszöböt, amire korunk tinijei már reagálnak, alkotásai mégis klasszikus darabjai a filmtörténetnek. Hitchcock a film minden eszközét kihasználta a feszültség fokozása érdekében, képi leleményei mára már beépültek a világ filmgyártóinak eszköztárába. Horrorközeli filmjei (Pszicho, Madarak) a műfaj értékőrző darabjai, és aligha akad horrorrajongó, akinek gyűjteménye ne tartalmazná e műveket. A mesternek rengeteg követője, utánzója akadt, de talán csak két úriember volt méltó az örökség továbbvitelére: az olasz Dario Argento és az amerikai Brian De Palma, akik rémisztő, ám igényes alkotásaikkal hódítottak még egy darabig, aztán érdektelenségbe fulladtak.
A speciális effektek, és a filmes technikák fejlődése felhígította a horror műfaját, és a 80-as, 90-es évek filmjei sajnos már híján voltak minden eredetiségnek. A véres látvány, az erőszakos jelenetek túladagolásával igyekeztek megnyerni a nézőket (nem kevés sikerrel egyébként), és sokak szemében a horror már egyet jelentett az igénytelenséggel. A negatív trend talán csak a kilencvenes években dőlt meg, amikor váratlanul Oscar díjjal tüntettek ki egy horrorfilmet A bárányok hallgatnak címmel, és ezzel sikerült bizonyítani: lehet igényesen is borzongatni a nézőket.
Az erőszak azonban erőszak, a gyilkolás negatív cselekedet, a horror rémisztő maradt mindaddig, amíg meg nem jelent a színen egy ismeretlen fiatalember, és megoldotta, hogy a nézők nevessenek a véres látványokon, és pozitívnak lássák a negatív hősöket. Ezt az illetőt Quentin Tarantinónak hívták, és elérte, hogy az ezredvég fiataljai természetes kifejezésformát találjanak az erőszakban, bagatellizálják a bűnözői életformát, "menő"-nek, "cool"-nak és követendőnek találva a vasárnapi gengszterizmust. Persze ő is csak a jelen lévő alapokra építkezett, és nem utolsósorban csak a felmerülő igényeket szolgálta ki Ponyvaregény és Kutyaszorítóban c. filmjeivel, mindenesetre ettől fogva számos rendező képedt el, mikor a komolynak, megdöbbentőnek szánt erőszakos jeleneteit kinevették a nézők.
Holott csak be kellett volna tekinteni a gyermekszobákba, ahol a számítógép képernyőjén a csemete gyilkolászós játéka fut éppen, és a játékos a hullák számával egyenes arányban szerzi a pontokat. Számos játékot betiltottak már (pl.: Carmageddon), amelyek kizárólag az erőszak ilyen módon való kiélésére készültek, és egyetlen célt szolgáltak, hogy a játékos felfedezze a gyilkolás örömét, a győzelem érzésétLehet azon vitatkozni, hogy mindez egészséges-e, mint feszültséglevezetés, vagy éppen ellenkezőleg: feszültséget szül, és kárt okoz. . Szerintem ezen játékok és filmek fő veszélye az értékrend torzulása, az élet és az emberi értékek tiszteletének háttérbe szorítása által. Mindezek mellett még tény, hogy az effajta játékok rendkívül népszerűek, és nem meglepő, hogy rajongóik életre hívják a hasonló témájú filmeket is.
A dunaújvárosi filmesek Hasfalmetszők c. amatőrfilmje e közegben született, és Tarantinón felnőtt, gyilkolászós játékokon edzett, az erőszakot már hétköznapinak tekintő fiatalok körében vált népszerűvé. Magyarországon még nem készült hasonló alkotás. A horror, mint műfaj teljesen elkerülte a magyar filmgyártást, alig néhány olyan művet jegyeznek, amelyek megközelítették a thriller határait. Figyelemre méltó Janisch Attila két alkotása Árnyék a havon és Hosszú alkony címmel. Ezen borús mesék Roman Polanski és Alfred Hitchcock műveinek hangulatát idézik, és a misztikumot az emberi lélek oldaláról közelítik meg lassú, monoton tempóban, míg észrevétlenül csúsznak át a valóságon túlra. A történetek névtelenek, alkotójuk szerint magyar közönségnek lehetetlen elmesélni felismerhetően Magyarországon, és magyar emberekkel játszódó történetet, ez a közeg nem kedvez a misztikus történetek hihetőségének. E nem elhanyagolható okon kívül a magyar mozgóképgyártás finanszírozási rendszere is okolható, amiért hazánkban soha nem próbálkoztak meg horror, vagy erőszakosabb thriller gyártásával, holott tömeges igény mutatkozott az effajta filmekre, amit a videózás őskorszakában a "feketén" behozott, idegen nyelvű, vagy narrátoros horrorfilmek tömege bizonyít. A magyar közönség így kimaradt a fent említett szubkultúrából, holott bizonyára nem zárkózott volna el tőle, és talán ez is közrejátszik abban, hogy a közönség elnézte a Hasfalmetszők amatőrségből adódó dramaturgiai, esztétikai hibáit, és befogadta az alkotást.
A Hasfalmetszők két Tarantinó-jellegű bérgyilkos története, akik végigkáromkodják a filmet, és eljutva a titokzatos nagypapa házához, tömegmészárlást rendeznek. Az erőszakos jelenetek kivétel nélkül humorosra vannak beállítva, helyenként még a show-műsorokból ismert tapsvihar is felhangzik, ami bizonyítja: a film alkotói maguk sem gondolták komolyan a dolgot. Ennek ellenére elgondolkodtató, hogy miért is fogadta a filmet telt ház például a film fővárosi bemutatóján. Az egyik ok lehet a kíváncsiság, hiszen a közönség ilyet még nem látott magyar filmesektől. A tetszésindex azonban messze túlmutat ezen, és a rajongó közönség talán saját maga választ ad a kérdésre.
Sokaknak a két bérgyilkos karaktere tetszett, akik megtestesítették azt, amit a sokszor emlegetett Tarantino mester ránk hagyományozott, mint példaértékű személyiséget: két gengszter, akik nem félnek senkitől (legalábbis bölcsen elrejtik), kellően agresszívak, hogy félelmet keltsenek környezetükben, és kellően érzelemmentesek ahhoz, hogy hideg vérrel végezzenek ellenségeikkel, miközben a látszólag jelentéktelen dolgok felnagyítása köti le figyelmüket: mit esznek, mit hallgatnak, stb. A két bérgyilkost alakító színész maga is megdöbbent a film bemutatását követően azon, hogy a közönség mennyire azonosította őket szerepükkel, és mennyire megkövetelte tőlük az életben is, hogy hozzák a játszott figurát.
A film speciális effektekkel zsúfolt látványvilága megadta azt a lehetőséget a nézőnek, hogy elszörnyülködhetett a vér, és a gusztustalanságok naturális ábrázolásain, és a pillanatnyi döbbenetek után hangos nevetéssel nyugtázta: jól van, tudjuk, hogy csak műanyag, meg festék. A videojátékokhoz szokott fiatalok örömmel fedezték fel a filmben azt a koncepciót, hogy a két főhős célja, minél változatosabb módszerekkel eltenni láb alól az ellenfeleket, akik persze szinte azonnal visszatérnek, hogy aztán ismét porrá hamvadjanak. Volt ki ráfogta a filmre, hogy egy ismert videojáték alapján készült, és volt, ki úgy látta: az alkotás nem más, mint népszerű amerikai filmek gyenge másolata. Akadt, ki nem nevezte filmalkotásnak a művet, ám nem tagadta, hogy létrejöttének jelentősége van a magyar filmgyártásban, tekintve, hogy alkotói minimális anyagi eszközökkel maximálisat nyújtottak, és a hazai független filmezés történetében példátlan dolgot cselekedtek: közönségsikert értek el. A film készítői pedig úgy gondolták, hogy ezért már megérte.
A Hasfalmetszőket kitüntették pár szakmai díjjal is, ám a 31. Magyar Filmszemlére nem engedték be. Az ok egyrészről érthető, másrésztől nem. Érthető, hiszen mit keresne egy véres, trágár alkotás a nagy rendezők művei közt, és nem érthető, hogy ez esetben miért tüntettek ki egy sokkal trágárabb és közönségesebb filmet fődíjjal. Érthető, mert egy amatőrfilm ne szerepeljen a profi alkotások között, és nem érthető, mikor a magyar film válsága idején több száz millióból nem sikerül közönség érdeklődésére is számot tartó filmeket készíteni, ugyanakkor egy amatőr csapat fillérekből megcselekszi ezt.
Mindenesetre a jelenség létezik, megtörtént, hogy a XXI. század Ganxsta Zoleet hallgató, egyre korruptabb Magyarországában, amerikai filmek fertőzésében élő fiataljai megcsinálták és terjesztették saját filmjüket. Megtörtént, és a hírek szerint feltörekvő rendezőink erősen a másik oldal felé tekintgetnek: hogyan is lehetséges felvenni a versenyt a multiplex-mozik filmjeivel, és hogyan is lehetséges a magyar nézőket visszacsábítani magyar filmre a moziba? A statisztikák szerint a moziba járók 80%-a a tizen-huszonéves korosztály. Felmerül a kérdés: ha ők tartják el a filmszínházakat, akkor miért nem gyártanak nekik filmet a hazai filmalkotók?
A válasz talán már nem a horror műfaj történetén belül keresendő...
Bernáth Zsolt
Bernáth Zsolt nyomán ennek megy utána a fimhu az elkövetkező hetekben. Lesz itt filmerőszak-kerekasztal, nagy véleménykifejtés és fórumnyitás, de érdemes belenéznetek a filmhuhorror galériájába is.
