Beszélgetés Szirtes Andrással
Ellen-Big Brother
filmhu: Azt írtad filmed ismertetőjében, hogy a hét év alatt egyszer sem nézted vissza a musztereket. Miért?
Szirtes András: Azért, mert nem akartam, hogy befolyásoljon, ugyanis, ha az ember csinál egy dolgot akkor nem kell okvetlenül ez az oda-visszajeléses rendszer, és én még régebben mindig filmre forgattam. Akkor ki kellett várni, míg a labor előhívja, és mély depresszióim voltak, ha nem sikerült valami. De szeretem hagyni, érni, mint a sajtot, vagy a jó bort. Ha az út nem jó, akkor is az úton végig kell menni; ha az elején már kiderülnek a sikertelen felvételek, akkor el kezdem manipulálni, és én úgy éreztem, hogy ennek a dramaturgiája közben kell kialakuljon – alázattal és nyitottsággal kell az anyag, a szituáció felé fordulni. Úgy éreztem nem hagyhatom magam befolyásolni ezzel a hihetetlen nagy fogyasztói vággyal, amiről le kell tudni mondani – az ember maradjon csak éhes: az is nagyon megtisztítja a képzeletét, ne akarja rögtön elfogyasztani, amit termel. Nem a termékcentrikus gondolkodásmód fontos szerintem a világban, hanem inkább a tevékenységcentrikus. Ezt a fogyasztói kultúrát a gondolkodásban is meg akartam szüntetni, nemcsak a filmkészítésben.
filmhu: Milyen a műfaja ennek a filmnek?
SZ.A.: Ez fikciós filmként szerepel, de sokakban felmerül, hogy ez egy dokumentumfilm, hisz a formája olyan; de nem is dokumentumfilm, hisz olyan szituációk vannak benne, mint ha meg lenne rendezve, tehát állandó billegés van a műfajok között, ami nem baj, nincs jelentősége, hisz a műfajokat utólag találják ki az esztéták, valójában egy dolog fontos, hogy egy film jó-e vagy nem. Tavaly két idős, nyugdíjas néni, akik becsöppentek az Uránia Moziba, ahol Mikrokozmosz címmel a hat órás verziót információsban levetítettem - megnézték. Végigülték a hat órát, kijöttek utána, és azt mondták, hogy nem is gondolták volna, hogy ilyen gyönyörű ez a dolog: olyan, mint az élet. Akkor az jutott eszembe, hogy C'est la vie - ilyen az élet: de ez egy iszonyú nagyképű cím lett volna. Egyrészt nem ilyen az élet, mert kinek ilyen, kinek meg olyan. De az, hogy a film megőrizte természetességét, épp annak volt köszönhető, hogy (visszatérve az első kérdésre) nem akartam megerőszakolni az anyagot.
filmhu: A lányod mit szólt hozzá, amikor megnézte ezt a filmet?
SZ.A.: Érdekes, mert eltelt három év azóta, hogy abbahagytuk a forgatást, ő lassan tíz éves. A filmet hét éves korában az utolsó jelenetnél abbahagytuk. Akkor én egy évig vágtam, másfél évig gondolkodtam rajta, és tavaly egy gyermektáborban, ahol ő is nyaralt, egy 50 perces demo anyagot levetítettem próbaképpen. Kíváncsi voltam, ő hogyan reagál. Zavarban volt, mert az osztálytársai meg a legjobb barátnői voltak ott, viszont másnap azt kaptam, hogy azonnal szerezzek nekik ilyen, meg olyan macskát. Szóval a gyerekeket az érdekelte, hogy ők is akarnak ilyen macskát. Akkor megkérdeztem Mankát, zavarta-e, hogy magát látta, de azt mondta, egyáltalán nem. Ő ugyanis teljesen megszokta azt, hogy a kamerával együtt éltünk, ilyen környezetben nőtt föl. Én mint vándormozis jártam vele Franciaországot, Olaszországot csecsemő korától kezdve, vetítettem és közben felakasztottam egy mózeskosárba, megetettem, megszoptattam az anyatejjel, ami nálam volt lefagyasztva, tehát neki abszolút természetes volt a mozi. Nincs körülötte az a mágikus mítosz, ami a Hollywoodot körbeveszi. Sokszor a kezébe adtam a kamerát ebben a filmben, aminek a gesztusrendszere látszik is. Tehát szimbiózisban éltünk egy médiummal, és ettől válik természetessé a dolog, de ez nem jelenti azt, hogy nincs precízen kitalálva, nincs előre megírva a forgatókönyv. Szerintem ez az, ami kiemeli más filmek sorából: most nem minősíteni kívánom, hogy ez jobb-e vagy rosszabb, hanem a másságát emelem ki. Ez nagy próbatétel arra, hogy reagálnak rá a nézők, amire én is nagyon kíváncsi vagyok. Tegnap például felhívott a Mammut Mozi igazgatója, hogy olyan nagy az érdeklődés a Dear Daughter iránt, hogy berakhatná-e még egy előadásba. Mondtam neki, hogy azért készült, nem magamnak készítettem.
filmhu: Változott a filmhez való viszonyod, hozzáállásod a hét év forgatási idő alatt?
SZ.A.: Ehhez nyilván kell egy adag skizofrénia is, de szerintem minden művésznek ki kell tudnia lépni önmagából, rá kell tudnia látni arra, amit csinál, illetve ahogyan azt csinálja, és ennek az oda-vissza jelzéses rendszernek folyamatosan működnie kell, amíg el nem készül azzal a dologgal. Az előző filmjeim Magyarországon mind önéletrajzú ihletésűek, akár kísérleti, akár dokumentum, akár játékfilmek. Az, hogy sok esetben én vagyok a főszereplő, hozzátartozik ehhez a fajta filmkészítéshez. Az ember itt önmagát adja. Én ebben nem vagyok szégyenlős, hisz sokszor kérnek is fel, például Marco Ferreri utolsó játékfilmjében felkért szereplőnek, mert érezte azt a kisugárzást, ami bennem van: nem adott más szerepet, csak azt kellett hoznom, ami bennem van. Vagy a Jancsó is a legutóbbi filmjében. Ilyen módon tehát nem tudok választ adni, hogy hol, hogyan és mikor döntöttem el a dolgokat. Én úgy szoktam az anyagokat sorba szerkeszteni, hogy hagyom a belső törvényszerűségeket, tehát nem kezdem el kaszabolni, mint egy vadállat, hanem először lecsipkedem a kevésbé érdekes részeket, amit mint kívülálló meg tudok nézni. De ahhoz, hogy kívülállóként tekints rá, sokszor el kell telni egy hónapnak, hogy érjen. Alázattal kell hozzálátni, hisz ez is a természet anyaga, annak ellenére, hogy egy szellemi termék – ez is materializálódik valahogy. Ezért is alkalmazok munkatársakat, akik külső szemlélőként nézik, és esetleg azt mondják, hogy András, ez neked lehet, hogy tetszik, mert komoly élmény fűz hozzá, de nem sugároz az anyag annyira, mint amennyire beleképzeled. Az eddigi egy napos tapasztalatom azt mutatja, hogy elsősorban a nők, meghatódtak ennél a munkánál. Nagyon érdekes ezzel kapcsolatban Manka zsenialitása, amit benne hagytam, amikor megkérdezi tőlem, hogy te nem akarsz néni lenni?
filmhu: Az elején még felnőttként néztél a gyermekre, és ahogyan Manka egyre inkább elkezdett kommunikálni veled, kezdted átvenni a gyermek szemléletét a világra nézve. Tehát mintha szemléletet váltottál volna.
SZ.A.: Érdekes ez a két egymást átfedő hullám, mely interferenciaszerűen kioltja egymást: míg a gyermek el kezd fejlődni, és amíg csak vizuális kommunikáció zajlik, nagyon érdekes az elején a néhány kép csecsemőkoráról (amit a dramaturgok nem engedtek hosszabbra hagyni), aztán, ahogyan a verbális kommunikáció megjelenik, úgy válunk játszótárssá, és amíg én kezdek egyre kisebb lenni időben, ő úgy kezd felfele fejlődni. Tehát, ahogy már óvodába jár, egész más értékrendje alakul ki. Ez az oda-vissza játék teszi az egészet lassú harmonikus közös szólammá. A végén pedig tulajdonképpen Manka már felnőtt nővé válik, én pedig egy szakállas manóvá.
filmhu: A címe Dear Daughter, ahogy említetted a Big Brother alapján.
SZ.A.: Amikor először olyan ’88-’89 körül ezt a Big Brothert néztem Amerikában, akkor azt gondoltam, hogy de jó lenne egy ilyenben részt venni. És amikor itt meghirdették, akkor felhívtam őket telefonon, de azt mondták, hogy nem lehet, hisz ide kiválasztják az embereket egy izolált környezetbe. Mondtam, hogy jól van, hát csak hadd vigyek egy kamerát, aztán én felveszem az én szemszögemből azt, ahogyan a Big Brother zajlik. Erre azt mondták, hogy erről szó sem lehet, hát ott ugyanis kreált szituációk vannak és kőkemény durva bánásmód.
Vass Kata pszichológusnő régen csinált erről egy filmet, az volt a címe, hogy Aréna. Berakott három színészt (eljátszották) egy zárt környezetbe és különböző elemeket rakott le a földre: rudakat, kapcsokat, ezt-azt-amazt, hogy megvizsgálja, mit fognak csinálni, amikor már be vannak zárva egy jó ideje; hát bizony fegyvert gyártottak belőle, és megölték egymást. Akkor eltávolodik a kamera erről a kis tévé monitorról 1960-ban és azt mondja: a kísérlet sajnálatos módon arra utal, hogy az emberiség el fogja pusztítani önmagát. A Big Brothert végiggondolva azt mondom magamban, hogy ez a valóságshow nagyon fontos, és nagyon lényeges kommunikációs lehetőség az emberek számára, mert az egyre izoláltabban élő emberek, akik individumokra szétszakadva társadalomban élnek, sőt a családjuknál is a tévébe menekülnek inkább, kapnak egy eufórikus érzést, hogy voyeurként beletekinthetnek mások életébe. Ezzel kialakult egyfajta interaktivitás a televízió és az emberek között. Az persze más kérdés, hogy ennek a kulturális nívója milyen – én megvetem ennek a színvonalát, mert ez modell értékű az emberek számára, tehát ezt a magatartásformát fogják követni. Ezért azt mondtam magamban, hogy én is adok egy modellt, nem Big Brother a címe, hanem Dear Daughter. Én is elhelyezem a kamerát, én is megteremtem a szituációt, csak más dolgokról szól, mert más dolgokat tartok fontosnak a világból. Nem az ellenfele ez a Big Brothernek, hanem másféle megközelítés.
filmhu: Te inkább az élet apró dolgaira figyelsz.
SZ.A.: Számomra nagyon fontos volt, hogy az egész film természeti környezetben játszódjon, ugyanis ez akárhogyan, is egyre veszélyesebb helyzetben van. Egy fejlődő gyermeknek, aki alapvetően természeti lény, és még semmi társadalmi behatás nem éri, az a legfontosabb, hogy megtalálja a kapaszkodót az élővilágban. A növényekkel, az állatokkal, és ily módon az emberekkel is. Ennek elég furcsa pandantja az, hogy mivel állandóan látja, hogy a macskák, a tyúkok párzanak, ezért ő teljes természetességgel hívja le az apját, hogy utódokat teremtessen vele. Mert neki ez ugyanolyan, ahogyan a cica ezt csinálja – és tényleg ott van hat hét múlva a pár kiscica. Lehet, hogy ez egy prűd embert a falhoz ver és azt mondja, hogy micsoda disznóság ez, micsoda borzalom, de szerintem sokkal emberibb és kulturáltabb, mint az, hogy infrakamerával felvesszük, ahogy két ember csúnyán beszél a lepedő alatt. Számomra az ordenáré. Ez pedig a maga természetességében elfogadható, annak ellenére, hogy hihetetlenül sokkoló az, hogy ez egy gyereknek eszébe jut.
filmhu: Az ötlet az amerikai Big Brotherből jött?
SZ.A.: Nem, ez csak példa volt, az ötlet nem ebből jött. Én 1979 óta folyamatosan forgattam egy filmnaplót. Ebből egy nagyon nagy gyakorlatot merít az ember. , amikor belevág egy ilyenbe. A Dear Daughter szerves folyománya az én filmográfiámnak. Nem hiszek a számmisztikában, de érdekes, hogy most a 36. játékfilm szemlén mutatják be a 36. filmemet, és 36 évvel ezelőtt kezdtem forgatni a Bisztró című filmemet. Ez egy gyönyörű véletlen. Nálam ez a fajta személyes filmkészítés egy természetes dolog, nem a Big Brothertől vagy egyéb tévéműsoroktól függ, hanem hozzátartozik a személyiségemhez. Ez nem zárja ki azt, hogy egy kommersz nagyjátékfilmet kezdek el most forgatni, de azt is az önéletrajzi regényemből, mert megrendelte az MMK, megírtam a játékfilmet úgy ahogy kell amerikai sablon szabályok szerint, van története, eleje, közepe, vége, és le fogom forgatni. Miért ne? Azt is ki kell próbálni.
filmhu: Mi annak a címe?
SZ.A.: A munkacíme az hogy Vándormozi, illetve gondolkozunk azon, hogy Vándor szem, illetve, hogy Vándorélet. De még nem tudom mi lesz, két éve ülnek a forgatókönyvön.
Közreműködött: Poór Tünde Magdolna
