Beszélgetés Tarr Bélával -- 2. rész

„Keresni kell, öregem…”

Tavaly a cannes-i versenyprogramban már bemutatták, a hazai mozikba azonban csak most, január végén kerül Tarr Béla új filmje, A londoni férfi. A Korzikán nemzetközi koprodukcióban forgatott film Georges Simenon regénye nyomán készült. A rendezővel voltaképp 3 és fél évvel ezelőtt félbemaradt beszélgetésünket folytattuk arról, miért és hogyan érdemes filmet készíteni, avagy ki mit keres a moziban.

filmhu: Pontosan tudom, hogy nem vagy a nézőszámok bűvöletében élő ember, mégis, most hogy mozikba kerül A londoni férfi, felmerül a kérdés: mit vársz tőle, hogyan fog szerepelni a közönség előtt?

Tarr Béla: Ezt jól mondtad, hogy nem a nézőszám a fontos. Habár... én mindig azt hiszem, hogy ennek filmnek, - és ez mindegyik filmnél így van – most már tényleg nagyon sok nézője lesz. Hiszen olyan dolgokról beszél, amelyek mindegyikünk számára fontosak. Mindig az az érzésem, hogy aki nem nézi meg, az valamit elveszít, vagy valamire nem figyel. És mire nem figyel? Arra, hogy hogyan élünk, kik vagyunk mi. Lehet, hogy a nézőknek különböző a szociális háttere, különböző az érzékenységük, a neveltetésük, de mindenkinek, akinek van szíve, vagy szeme a látásra, azt ez a film nem fogja hidegen hagyni.

filmhu: Optimistának tűnsz, de ha arra gondolok, milyen filmeket néznek manapság sokan a mozikban, vagy mely televíziós műsorok igazán népszerűek, akkor én a magam részéről borúlátóbb vagyok.

T.B.: Szent igaz, hogy optimista vagyok. Ha nem lennék az, nem csinálnám. A film számomra nem papírzsebkendő-szisztéma alapján működik, hogy használjuk, és kidobjuk. A film érték, művészeti tárgy, aminek hosszabb az élete akár egy ember életénél is. Vannak művek, amelyek túlélnek bennünket, amelyek majd a fiainknak, az unokáinknak ugyanúgy fognak beszélni rólunk, mint ahogy ma. Mindig azt mondom: nézzük meg majd 20 év múlva ezt a filmet is, hogy hol jár. A Sátántangó immár 14 éve készült, és mind a mai napig megy a világ mozijaiban. Hasonló a helyzet a 19 éves Kárhozattal, melyet már a harmadik generáció néz, azok, akik akkor születtek, amikor mi a filmet forgattuk. Nincs hát semmi baj. Szóval nem az a legény, aki üt, hanem aki állja. Itt van például Maár Gyula Töredék című filmje, amelyhez szintén közünk van [a Tarr Béla vezette T.T.Filmműhelyben készült – F.Cs.]. Mit akarsz egy olyan filmtől, amelyet összesen 3 kópiával tudunk forgalmazni? Attól csak azt várhatod, hogy 5 év alatt hoz be annyi nézőt, mint amennyit ma egy kasszasiker film három hét alatt, viszont amelyet a negyedik héten már nem lehet műsorra tűzni. Van aki a hamburgert szereti, és van aki a jól megfőtt, nyugodtan, rendesen elkészített ételt.

filmhu: A film ugyanakkor mégiscsak egy nagyon drága műfaj. Sok alkotót már a készítés stádiumaiban igyekeznek befolyásolni a producerek, hogy esetleg legyen populárisabb, szolgálja ki jobban az aktuális nézői igényeket. Most, hogy nemzetközi terepen dolgoztatok, találkoztál ilyen próbálkozásokkal?

T.B.: Ilyen velem még nem fordult elő. Egyrészt a producerek Európában nem a saját pénzüket teszik bele a filmekbe, hanem csak megszerzik és összegyűjtik valahonnan a szükséges forrásokat. Saját tőkével senki sem rendelkezik. Kulturális alapok, kulturális televíziók adják a pénzt, ezekkel dolgoznak a producerek. A másik dolog: ha ők egy igazi „Tarr-filmet” akarnak, azt úgy tudják megkapni, ha hagynak engem dolgozni. De tényleg nem is fordult elő az életemben, hogy bárki, bármivel... Szóval a forgatásra maximum odajönnek egy napra látogatóba, és akkor is alig várjuk, hogy elmenjenek, mert nem akad ott igazán semmi tennivalójuk.

filmhu: Ugyanakkor nem könnyítitek meg a közönség dolgát. Simenon regényéhez képest, ahol a történet elég egyszerűen követhető, ti sok kihagyással dolgoztok, nagyon sok mindent nem mutattok meg, csupán sejtetés szintjén.

"Én becsülöm annyira a nézőt, mint saját magamat."

T.B.: Nem a történet a lényeg. Először is, én becsülöm annyira a nézőt, mint saját magamat. Ha én magam nem szeretem a primitív, ostoba, szájbarágós történeteket, akkor ezzel nem is fogom megalázni a közönséget. Mert azt gondolom, a néző is legalább olyan okos és érzékeny, mint én vagyok, tehát nagyon össze kell szednem magamat, és a lehető legjobbat kell a számára prezentálnom. Tehát nekem mindig a legjobb formámat kell hoznom, és mindig úgy kell beszélnem, hogy feltételezem, a néző minimum olyan okos, mint én, ha nem okosabb. A másik dolog a történet elmesélése. Már a múltkor beszéltünk róla: minden történet régen egyforma. Nem érdemes tehát azzal foglalkozni, hogy elmeséljünk egy történetet. Nem meséljük el a történetet. Vannak bizonyos dolgok, amelyeket úgyis mindenki tud. Nyugodtan ki lehet hagyni, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy az ott látható embernek a tekintetében benne van-e a sorsa. Láthatsz te ilyen-olyan nagy történeteket, de a valódi emberi sorsok hitelesítik azokat. Hogy mennyire mélyen vagy képes ábrázolni, megközelíteni az emberi sorsot. Ha ez sikerül, akkor igen.

filmhu: Simenon a maga regényében azért úgymond hagyományosan végigmeséli a történetét. Bár ő is nagyon sok kihagyással dolgozik.

T.B.: Persze. De az sem baj. Mondok egy klasszikus példát. Dramaturgiáról és történetről. Shakespeare Macbeth-je – melyet azért is ismerek különösen jól, mert filmet készítettünk belőle --, arra a konfliktusra épül, hogy hiába szerzi meg a hatalmat Macbeth és Lady Macbeth, miután nincs gyerekük, biztosan más fogja örökölni a trónt. Ez az alap. Viszont egyszer csak Lady Macbeth azt mondja, amikor nagyon meg akarja győzni az egyik jelenetben Macbeth-et: „Szoptattam, tudom mily édes a csecsemő az anyja mellén.” De ha szoptatott, akkor melyik az igaz?! Shakespeare egy olyan „bitang link csávó” volt, hogy képes volt egy jó fordulatért, egy jó képért, egy hatásért az egész alaptörténet logikáját és rugóját felrúgni. Mert hiszen nem az a lényeg. Egy forma, egy stílus, egy megfogalmazás – és soha senkit sem zavar a dolog. Engem sem zavar. Ott is Macbeth és Lady Macbeth sorsa az érdekes. A bűn és a bűnhődés. Ez örök problémája az emberi kultúrának, és ezzel soha nem fogunk tudni szembenézni, vagy mindig megpróbálunk szembenézni, de annak ellenére csak azért is elkövetjük az újabb bűnt, és megvárjuk a büntetést. Shakespeare-t majd minden drámájában rajtakapod kisebb-nagyobb stikliken. Néha azt se tudja, mi van az elején, mire a végére ér. És ez senkit nem érdekel, mert valami másról szól!

filmhu: Olvasom itt ezt az idézetet az irodád falán Godard-tól...

T.B.: Ja igen, ezt szeretem.

filmhu: Így hangzik: „Van Gogh például keresett egy kis sárgát, mikor lement a nap. Keresni kell öregem, keresni…” Arról már sokat hallottunk, hogy A londoni férfi forgatását alapos keresés előzte meg: a kikötői helyszín, a szereplők, az arcok, a munkatársak. Engem az érdekelne most leginkább: mit keres az ember a forgatókönyvírás stádiumában?

T.B.: Rendet csinál. Ami nagyon fontos szakasz. Amikor sok mindened van, és valamilyen módon meg kell határozni a dolgok formáját. A forgatókönyvírás – különösen a mi esetünkben -- mindig egy átgondolási szakasz. Aztán persze menetközben sok minden változik, például új dialógusok kerülnek bele. Vagy eltűnnek szereplők, mint ahogy A londoni férfi főszereplőjének Simenon-nál két gyereke van, nálunk már csak egy maradt. Hogy spirituálisan rendet teremtsünk: ez egy olyan szakasz.

"Az a legszerencsésebb, ha szereplőkre írod a forgatókönyvet..."

filmhu: Ebben a fázisban már képekben is fogalmaztok?

T.B.: Abszolút. Az a legszerencsésebb, ha szereplőkre írod a forgatókönyvet, és nagyjából tudod, hogy hol fog játszódni. A Werckmeister harmóniák forgatókönyvében is volt olyan szakasz, amikor lerajzoltam Lacinak [Krasznahorkai László forgatókönyvíró –F.Cs.] a postai jelenetet: itt szortírozzák a leveleket, a másik felében van Valuska, innen át szeretnék látni oda, tehát amikor mindezt leírtuk, már nagyjából tudtuk, mit fogunk látni a filmen.

filmhu: A londoni férfi a korábbi közös munkáitokkal szemben nem Krasznahorkai László irodalmi anyagából készült.

T.B.: Nagyon sokat változtattunk az eredeti regényen. De alaphangulatában, szellemiségében azért nem dobtuk ki Simenon-t, hanem inkább transzformáltuk.

filmhu: Hranitzky Ágnes, a film vágója egyúttal társrendezőként is szerepel a stáblistán. Mit jelent a ti esetetekben az, hogy társrendező?

T.B.: Mert nincsen döntés nélküle. Miután nálunk minden a forgatáson dől el, a vágószobában már nem nagyon tudunk beavatkozni az anyagba. Mert ez a film is 29 hosszú snittből áll. Maga a vágás, tehát a struktúra, a ritmus, minden, a forgatáson születik meg. Ági ott ült mindvégig, egy monitoron kísérte figyelemmel a felvételeket, és szólt bele a munkába, hiszen később már nem lehetett volna javítani rajta. Én komolyan vettem azt, amit Godard mondott egyszer: az igazi filmrendező kamerában vág. Ezt ő mondta 68-ban, de egyetlen egy filmjében sem vette komolyan, még ő maga sem. De mindegy, én valamitől ezt egy becsületbeli dolognak érzem. Ma már, ahogy így öregszem, egyre jobban ügyelek a filmnyelv igényességére, pontosságára. A kép kép legyen, a film meg legyen csinálva. Egyszerűen idegesítenek a pongyola filmek, főleg akkor, ha azok csak az ügyetlenségről szólnak. Persze lehet arról is szó, mint nálunk a Családi tűzfészek esetében, hogy puff!, berúgtuk az ajtót, nem volt forgatókönyv és 16 mm-es fekete-fehér kézikamerával dolgoztunk, de valódi proletárokkal voltunk, és azt mondtuk: ilyen az élet! Akkor az szándékosan és felvállaltan volt anarchikus. Az volt a lényege, hogy a film minél nyersebb legyen. Akkor ez egy indulat volt. Nem arról van szó, hogy ez az indulat most már nincs meg, hanem egyszerűen csak veretesebbé vált.

filmhu: A trendek persze éppen az ellenkező irányba mutatnak. Nekem úgy tűnik, a legtöbb film ma már a vágóasztalon készül el. Osztott képmezőkkel dolgoznak, mindenféle digitális trükkökkel. Sosem vonzott, hogy kipróbálj valami hasonlót? Hiszen ennek is vannak bizonyos filmnyelvi lehetőségei, mondjuk Greenaway-nél…

T.B.: Nem nagyon láttam én ebből olyan nagyon sikeres változatot. Azt gondolom, mindenki csinálja meg a maga módján a filmjét, alakítsa ki a stílusát a maga vérmérséklete szerint. Nézzük meg 20 év múlva. Semmi rossznak nem vagyok tovább rontója. E tekintetben a pluralizmus híve vagyok. A virágozzék minden virág elvét vallom.

"...és nagyjából tudod, hogy hol fog játszódni."

filmhu: Előző beszélgetésünkben említettél egy nagyon szemléletes példát az alkotói mélyülés kapcsán Ozu-ról, akinek életművében megfigyelhető, hogy egyre lejjebb kerül a gépállás, majd a végén a földbe ássa a kamerát. Ugyanakkor vannak, akik látszólag éppen másfelé törekednek. Nekem Mispál Attila mondta egyszer: ő igyekszik minden filmjében valami teljesen mást csinálni. Aztán persze mindig rájön, hogy akaratlanul is vannak hasonlóságok. Szóval sosem kísértett meg a gondolat, hogy most valami teljesen mást csinálj, mint eddig?

T.B.: Az ember nem tud a bőréből kibújni. Mert a film nem csak arról szól, hogyan látom a világot, hanem arról is, hogy én milyen vagyok. Magam ellenében, magamat megerőszakolva valami olyasmit csinálni, amihez nincs közöm... hogy néz az ki?

filmhu: Igen de, te jól ismered önmagad…

T.B.: Nem. Egyszerűen csak érzed, ha valami nem a tiéd. Mint amikor belebújunk egy ruhába, és érezzük, hogy szorít. Ha két számmal kisebb cipőt veszel fel, akkor azt megemlegeted. Az ember a saját cipőjében járjon, a saját nézeteiben gondolkozzon. Akkor van esélye, hogy egy egységes művet tud létrehozni.

filmhu: Filmjeidben mindig visszatérő téma a proletárok világa. Mesélted a múltkor, hogy magad is voltál munkás, később munkásszálláson vetítettél az embereknek filmet. A londoni férfi-ben szintén nagyon sok minden erről szól. Miért érdekel ez a közeg?

T.B.: Ezek a filmek nem kizárólag erről szólnak. Természetesen egy proletár létezés sokkal védtelenebb pozíció, ennélfogva izgalmasabb is. De a legfontosabb, amiről mi filmet csinálunk az az, hogy minden emberben születésétől benne van egy élet lehetősége, egy adottság, egy kvalitás, egy röppálya. Hogy az életében ezt be tudja-e valaki futni, meg tudja-e valósítani ezt az adottságot, az az igazi dráma. Hogy valaki arra van hivatva, és aztán ebből ennyit ér el. Ez az, ami valójában izgat, és a filmek témái -- hol így, hol úgy -- ekörül vackolódnak.

filmhu: A londoni férfi esetében mintha ez pont fordítva lenne: ami a legfeltűnőbb számomra a filmben, hogy elképesztően izoláltak egymástól a szereplők. Ebben a néptelen városkában még annyi szereplő sem téblábol, mint a Werckmesiter harmóniákban, ahol a tömegen kívül szintén viszonylag kevés alakot látunk azokon a sáros utcákon...

T.B.: Fagyos utcák. Az a hidegről szól...

"Amiről beszélsz, az egyszerű dolog: a magányosság."

filmhu: Igen. Szóval A londoni férfiban is rendkívül elszigetelt a főhős, és a környezetében mindenki. És a végén mégis mintha többet váltana be ennél, valami nagyon fontos kapcsolat alakulna ki közte és a londoni férfi felesége között. Jól látom?

T.B.: Ott egy bocsánatkérés történik. Az az igazi büntetés, annak a nőnek a szemébe nézni. És ha erre képes valaki, akkor mégis… Nem arról szól, hogy rossz ember. Amiről beszélsz, az egyszerű dolog: a magányosság. Ahogyan mindenki magányos. Az egyik oldalon a tenger, arra nem lehet menni. Aztán a munka végén van a kocsma, majd hazamész, evés, alvás, és kész, ennyi. És ebbe a monotóniába hihetetlenül dermesztő módon beépül a magányosság.

filmhu: Azért feltűnő az is, hogy bár Korzikán forgattatok, és az ember esetleg nagy festői képeket várna, ehhez képest nincs itt nagy látkép a tengerről, vagy hasonlók. A film elején például percekig csak a hajó orrát látjuk, tényleg mintha be lennénk falazva...

T.B.: Arról beszél a film, amiről beszél, és igyekszünk pontosan fogalmazni. Nem szeretnénk téged félrevezetni.

filmhu: Muszáj megkérdeznem, hogy mi lesz a következő munkád.

T.B.: Ezt kérdezheted, de erről nem fogok beszélni.

filmhu: Erről sosem beszélsz.

T.B.: Igen, mert nem lehet. A Werckmeister harmóniák végén odamegy az öreg és belenéz a bálna szemébe. El lehet azt mesélni, hogy akkor mit érez? Na ezért jó filmet csinálni.

filmhu: De azért a várakozást fel lehet kelteni...

T.B.: Hát... majd lesz valami, meglátjuk. A londoni férfiről mit lehet mesélni? Hogy van egy pali, aki így néz? Mert ez a film. El lehet ezt mesélni szavakkal? Nem, hál'istennek. Ezért érdemes filmet csinálni, ez az, amiben a film más.

filmhu: Mit csinálsz, amikor nem filmezel, ha van ilyen egyáltalán?

T.B.: Nem voltam 30 éve szabadságon. Ha egy nap csak 15 percet gondolkodsz, akkor abból úgyis 15 óra munka lesz. Olyan ez, mint a mókuskerék, és ha beszálltál, nincs megállás.