Better than the Weather

A brit fővárosban annyi minden zajlik egyszerre, hogy a filmfesztivál szép csendben, hömpölygő áramlatnak hat az örökké örvénylő metropolis folyamában. Hogy a képzavar-veszélyes szakadéktól biztonságos távolságba húzódva fejezzem ki magam, a Londoni Filmfesztiválnak nincs hangulata. Karlovy Vary teljesen megváltozik a fesztivál idejére, Velencében egy vékonyka sziget-csíkon, a Lidón rendezik a mustrát, ami ily módon tökeletesen leválik a nem kevéssé jellegzetes városról. Itt Londonban csak szétosztják a filmeket a Waterloo közelében elhelyezkedő National Film Theatre és a Leicester Square-en található Odeon West End mozi között, és kész. Nézd meg őket és élvezd Londont! A sors fintora, hogy a Leicester Square-en van egy másik Odeon névre hallgató filmszínház is, ahol a frissen bemutatott Finding Nemo-ra sokkal nagyobb sor áll, mint a néhány épülettel arrébb futó fesztivál-alkotásokra. Azért így is éri kellemetlen meglepetés az embert, például egészen minimális esélyem maradt a 21 Grams vagy a Battle Royale II. megtekintésére, ugyanis erre a két filmre nagyon régen elfogytak már a jegyek.

Szakértők szerint Alejandro Gonzales Inárritura nehezedik a legnagyobb nyomás, ugyanis az Amores Perros után az új filmet nagy várakozás előzi meg. Bár a Virgin Suicides nem lett akkora siker, mint a mexikói rendező bemutatkozó darabja, véleményem szerint lényegesen jobb annál. Éppen ezért jöttem ki fájó szívvel a Coppola-lány Lost in Translation című második filmjéről. Nem igaz, egyáltalán nem fájt a szívem, csak dühös voltam, de nagyon.

A film egy igazi klisé-gyűjtemény, esetlen és nehézkes, unalmasan lassú, és ezen az erőltetett, pontatlan humor nemhogy nem javít, de még ront is. A történet szerint egy a midlife-krízisét éppen konstatáló színész-komikus (Bill Murray) Tokióba utazik, hogy whiskyt reklámozzon a kis hülye japánoknak. Akik valóban kicsik és hülyék a film jeleneteinek 85 százalékában, de mivel a gegek is kizárólag erre a rendkívül mélyenszántó és megalapozott felfedezésre épülnek, a film a nyolcadik percben bicegni kezd, a huszadikban már a porban fetreng, és az első félóra után csak egy hosszan elnyújtott halálhörgés. Majd elfelejtettem, hogy a már eddig is nehezen követhető, meglepetésekkel teli cselekményt egy legalább ennyire eredeti és kidolgozott, ugyancsak rendesen kínlódó karakter komplikálja. Egy fiatal feleség, akit fotográfus férje elhanyagol. Szóval a két szenvedő hős versenyt ironizál és egymásra talál, de nem jönnek össze, bár a film utolsó félórája csak ezzel foglalkozik. Az ifjú Coppola egy rendezői változatot is kevésnek találna a dilemmázás autentikus érzékeltetésére. Ha Francis Ford filmjében mégsem jött el az Apokalipszis, hát Sofia most mindenképpen elhozta azt nekünk. Kár, mert az első film szokatlan dramaturgiájával nagyon kedves a szívemnek. Tetszett, ahogy a rendezőnő görcsölés nélkül indult el teljesen más irányba, mint a kedves papa. Az új film egyetlen említésre méltó komponense a cím (amikor a fordítás során elvész bizonyos információ), mely még az elején, egy valóban vicces jelenetben tényleg megtörténik. De ezt persze szimbolikusan kell érteni, arra vonatkozik, hogy a kommunikációra képtelen emberek között hogyan vész el a lényeg, amikor megpróbálják megérteni egymást. Szép gondolat is lehetne, ha érdekesen tálalják, ami jelen film esetében: not the case.

Mindjárt a következő vetítés sokkal kellemesebb élményt nyújtott. A The Station Agent (Tom McCarthy) című alkotás az idei Sundance egyik nagy nyertese volt. Ettől még lehetne rossz film, de nem az. Sőt remekműközeli produktum, egy újabb függetlenfilm-gyöngyszem Amerikából. A film főszereplője egy törpe, aki rajong a vonatokért. Első látásra nyugodt, magabiztos, intelligens alak, aki már réges-régen megbékélt törpe mivoltával, és kellő távolságtartással viseltetik az emberiség nagyobbra nőtt példányaival szemben. Aztán szép lassan ismeretségeket köt új emberekkel, akik ugyan emberszámba veszik, de kesőbb mégis kiderül, hogy csak a “magas világ”-ban elszenvedett kudarcok és fájdalmak elől menekülnek hozzá. Mert ha az ember egy törpével kezd, akkor semminek nincs akkora tétje, az egész dolog csak egy vicc. Ezt a furcsa érzést reagálják le különböző módon a film szereplői. Itt valamitől ülnek a poénok, a történet egyszerű, mégis érdekes, helyenként kifejezetten ötletes fordulatokkal, melyek aztán a kiindulási ponthoz vezetnek vissza.

A The Station Agent zsenialitása azonban az operatőri munkában rejlik. A főszereplő és a többi szereplő szembetűnő méretbeli különbségét minden egyes képbe belekomponálta, mégpedig olyanfokú tudatossággal és zsenialitással, amilyet nagyon ritkán látni. Néhol a képen látható tárgyak és tájak keretezése és elrendezése emeli ki a törpe méretét, anélkül, hogy viszonyítási alapként más ember is ott állna mellette, máskor a jelenet nem-törpe szereplőit helyezték el úgy, hogy ne tűnjön fel ez a különbség. Ennek legötletesebb példája az a beállítás, amikor a kisember a háttérben ül, és ezáltal a kép olyan hatást kelt, mintha csak a perspektíva miatt lenne kisebb az előtérben ülő fejlett példánynál. Sajnálatos, hogy ennyire kevés amerikai független film jut el a magyar mozikba és a fesztiválokra, nekem sokadszorra okoznak kellemes meglepetést.