Bíró Eszter

"Kicsit sok vagyok"

A színésznő tavaly óta látható a két legnagyobb színházi kasszasikerben: Christine Az Operaház fantomjá-ban, Nannerl a Mozart!-ban, emellett Hodelt énekli a Hegedűs a háztetőn-ben.  Játszott a Szolnoki Szigligeti Színházban, föllépett Horgas Eszterrel és Al Di Meolával a Carmenben, énekelt az LGT-Fesztiválon. 94’ben az Év Hangja, a Cosmopolitan két éve őt találta az Év énekesnőjé-nek, tavaly vette át a Gundel Művészeti Díjat. A Budapest Klezmer Band tagja.

Bíró Eszter a női főszereplő Groó Diana Csoda Krakkóban című, magyar-lengyel koprodukcióban készülő nagyjátékfilmjében. Találkozónk idején még nem tudja, mennyi időre látható Stephen Lovy MIX-ében, amelyben epizód-szerepet játszott. Aki végignézi a szereplistáját, belátja, micsoda szemtelenség leírni: beszélgetőtársam huszonhat éves.

filmhu: Hogyan zajlott a felvételid a New York-i ösztöndíj elnyeréséért?

Bíró Eszter: Videón. Operatőr haverommal bementünk egy stúdióba, ott előadtam magam. Emellett persze elküldtem rengeteg hanganyagot, az összes rólam megjelent újságcikket, referenciákat, életrajzot. Amikor jelentkeztem, tulajdonképpen volt már mögöttem valamennyi szakmai múlt.

filmhu: Szerényen szólva. Tizenhat évesen választott ki – a darab jogtulajdonosa - Cameron Mackintosh a Miss Saigon címszerepére. Benne voltál a Rock Színház-féle Dorian Gray-ben, aminek Londonban volt a bemutatója, és te voltál West Side Story Mariája.

B. E.: A Miss Saigonnak – azt ezt létrehozó stábnak, szereplőgárdának – akkora sikere volt, hogy a rendezőt, Kerényi Miklós Gábort, és a csapatot „átmentették” Londonba. Egy hetet játszottunk ott, akkor negyedikes gimnazista voltam. Magántanulóként egy hetem volt az érettségiig, közben beugrottam egy másik darabba is, úgyhogy „túlélésre” játszottam. Arra sem volt időm, hogy a Színművészetire felvételizzek.

filmhu: Leszerződtél a Rock Színházhoz?

B.E.: Nem került rá sor. 94’-ben, aki csak tudott, megpróbált szabadúszó lenni. Bár a színház 95’-ben megszűnt, mindig a Rock Színház tagjának éreztem magam, most is így vagyok ezzel.

filmhu: Rejtélyes számomra, miért felvételiztél a Színművészeti musical-szakára, húszévesen. (Bíró Eszter Szirtes Tamás-Léner Péter osztályába járt, első évben pályázta, majd kapta meg a több mint kétéves New York-i ösztöndíjat – filmhu) 

B. E.: Noha főszerepek voltak mögöttem, azt éreztem, hiába olvastam el számtalan könyvet, tanultam sok-sok helyen magánúton, bizonyos dolgokat nem tudok a pályán elsajátítani. Azt hittem, megengedhetem magamnak ilyen fiatalon, hogy pár évre eltűnjek. Ráadásul érettségivel nem lehetett ösztöndíjakhoz jutni. Hiába volt színpadi tapasztalatom, tudtam, hogy egy idő után a hibák, hiányosságok kiütköznek, és elveszthetem a hitelességemet.

filmhu: Lehetséges, hogy türelmetlen voltál?

B. E.: Folyamatosan türelmetlen vagyok. Állandóan azt érzem, az idő nagyon gyorsan múlik. Nem véletlen, hogy amikor megnézik az életrajzomat, többen elcsodálkoznak, mi mindenen vagyok már túl... Ennél sokkal többet elbírtam volna.

filmhu: Több, itthon igen ismert és sikeres művész – így Sasvári Sándor, Miller Zoltán, Koós Réka – szerződött el évekre Németországba, majd amikor hazajöttek, családjukon kívül senki és a nagy semmi fogadta őket. Miért nem dolgoztál Nyugat-Európában?

B. E.: A Saigon idején kihívtak Bécsbe, meghallgatásra. Be akartak rakni egy német produkcióba, első osztályon röpítettek ki Londonba, a rendezőnek énekeltem… De az engem „behálózó” osztrák menedzsernek aláírtam egy kétéves szerződést, ez aztán lehetetlenné is tett minden külföldi munkavállalást. Ettől függetlenül: a németországi szériajátszás követelményeihez szükséges habitus belőlem hiányzik. Olyasmit követelnek – legalább egy éven keresztül – amit nehezen viselnék el, amit megsínylenék. Az iskola elvégzése után egyéves, amerikai munkavállalói engedélyt kaptam. A Jézus Krisztus Szupersztárral három hónapig turnéztunk Philadelphia környékén. Hetvenöt előadást játszottunk el. A harmincadik előadásig tudtam újat találni a szerepben. Az ötvenediknél azt mondtam: „Hú de sokat játszottunk már!”. Az ötventől a hetvenötödikig konkrét vízióim támadtak arról, hogy egyszer csak megállok előadás közben, és kimerevedek. Nem csinálok semmit. És amikor picit változtattam a játékon, a minden előadást végignéző rendezőasszisztens rögtön rám szólt.

filmhu: Mária Magdalénát énekelted.

B. E.: Utólag ez hihetetlen is. Olyan emberek kaptak kisebb szerepeket, akik tíz éve voltak a pályán - vagy a New York University színész-szakán végeztek, ami a legjobb és legdrágább képzés Amerikában. Eredetileg oda szerettem volna felvételizni, de a külföldieknek nem adnak ösztöndíjat. Egy évre csak a tandíj tizenegyezer dollár, a képzés pedig négyéves…

filmhu: Mikortól járhattatok meghallgatásokra New Yorkban? (A Színművészeti Egyetem hallgatói harmadévben kerülnek színházakhoz, gyakorlatra – filmhu)

B. E.: Az utolsó szemesztertől. Mehettünk az életbe - és olyan meghallgatásokra, ahol esetenként ötszázan nyomorogtak. A legtöbb meghallgatásról a Backstage-ben olvastam – a komoly(abb) munkákhoz persze nem újságból, hanem ügynökségek, menedzser útján lehet hozzájutni. Ahhoz, hogy egy külföldi a Broadwayra keveredjen, legalább zöldkártya kell. A Szupersztár kapcsán fölajánlották, hogy szakszervezeti tag lehetek, de a tanuló vízumom miatt ezt nem kaphattam meg. Egy Broadway-szerződéshez pedig kötelező a szakszervezeti tagság. Legalább hat-nyolcéves munkámba telt volna, hogy olyan helyre kerüljek, amilyet szeretnék. Ugyanúgy szériát játszottam volna, ráadásul addigra nyilván minden ambíció, életkedv kihalt volna belőlem. Eltűnt volna mindaz, amivel nekiindultam.

filmhu: Hittél az „Amerikai álom”-ban? A híres falvédő-szövegben? 

B. E.: Az ötvenes évek Amerikájára jellemző „látomással” indultam neki. Mindenki így van ezzel. „Amerika, a lehetőségek hazája”. Bemegyek egy klubba, énekelek, fölfedeznek, ott vagyok a vásznon, meg a Broadway-n. Mint Streisand hamvas korában. A csalódás természetes. Fölnőttem. Megértettem, vannak bizonyos dolgok, amikért az ember csak akkor küzd, küszködik, ha úgy érzi, van miért... 

filmhu: És amikor hazajöttél?

B. E.: Akkor fél évig azt éreztem, ide sem volt érdemes visszajönni. 

filmhu: Mert hogy arra számítottál: hiányoztál, várnak, keresnek.

B. E.: Hogy szakmai berkekben talán nem felejtettek el. Amikor elmentem, az utcán felismertek, be tudtak azonosítani. Az, hogy ez megszűnt, nem érdekelt, végül is számítottam rá. De a szakmában minden hely „be lett töltve”. Senkinek nem álltam az „érdekében”. Én meg nem hívogatom az igazgatókat.

filmhu: New Yorkban bizonyára megtanultál önmenedzselni.

B. E.: Ott nem tudták, ki vagyok. Tudtam – tanították – egy meghallgatáson hogyan menjek be a terembe, adjam oda az önéletrajzot, lépjek a zongoristához. De itthon, azoknál az embereknél, akik tapasztalták, mire vagyok képes, azoknál, akikkel együtt dolgoztam, és tudják, hogy itthon vagyok, miért kéne összeszedni a bátorságom? Mielőtt Verebes Istvánnal összefutottam az utcán, még fél év múltán is jó néhányan megkérdezték: „Most Maga itthon van?” Verebes azt kérdezte, most mit csinálok. Mondtam: semmit. Mondta, ezt nem gondolta volna, de ír egy darabot, Lucifer Show a címe, abban én leszek Éva, jó? Jó. Hónapokig nem hallottam róla, egyszer csak hív, jöjjek, szerződjek le.

filmhu: A Szolnoki Szigligeti Színházba.

B. E.: Nagyon jó időszak volt ez az életemben. A szolnoki társulatot mai napig imádom. Pista pedig nem érti, miért említem meg őt a mai napig. Azért, mert értékelem, ha akkor nyújtanak kezet valakinek, amikor padlón van. A premieren a fél színházi szakma ott volt. A Fantom és a Mozart! rendezője is... „Újra” észrevettek, érzékelték, hogy talán tanultam is valamit, felnőttem, még mindig vagyok. Megkeresett Jávori Ferenc „Fegya” a Budapest Klezmer Band-től is. Tavaly négy bemutatóm volt, turnéztam a Klezmerrel, itt van a film. Sosem volt még ilyen jó évem.

filmhu: Groó Diana nem a Fantomban fedezett fel…

B. E.: Fogalma nem volt róla, ki vagyok. Nem néz musicaleket, tévét se nagyon. Örülök is neki. Az első castingra egy ügynökség útján kerültem volna el, de nem tudtam elmenni. Egy héttel a film forgatása előtt, csütörtökön – ha jól tudom, Szász János ajánlására, aki a Fantomban látott – újból meghívtak egy meghallgatásra. Dini másfél órát kínzott. Ha tizenöt jelenetet nem kellett eljátszanom, egyet sem. Csütörtökön kihullottam a stúdióból, kirostáltam volna önmagam, de visszahívtak. A második nap azt éreztem, ha valaki ezt utánam csinálja, azonnal kapja meg a szerepet... Szombaton fölhívott Dini, enyém a szerep, este behozták a forgatókönyvet a színházba. A Fantom után hazamentem holtfáradtan. Nem bírtam letenni a könyvet. Nem hittem el. Mintha olyasvalaki írta volna, aki nagyon jól ismer. Azt éreztem: ennek jönnie kellett, most, pont jókor. Nagyon, nagyon boldog voltam! Amikor visszagondoltam arra, hogy másfél óra alatt tizenöt jelenetet adtam elő, közben improvizáltam, arra jutottam, ez azért volt így, mert azon túl, hogy remekül megírt szöveget olvastam, olyan volt, mintha én mondanám. Minden egyértelmű volt.

filmhu: Szerelmi történetként olvastad a könyvet?

B. E.: Minden mögött ez van – akár a filmben, akár az életben. Még nem tudom, Dini hogyan fogja összevágni a filmet, de nemrég olvastam Salamon Pál Zariffa című könyvét, amelynek a mottója: „Szerelem nélkül lehet élni – csak nem érdemes.” De ebben a történetben Pjotr és Eszter között sokkal mélyebb érzelmi kötődés van a „csak”-szerelemnél. Ez pedig a közös múlt. Nekem több ilyen találkozásom volt az életben.

filmhu: Akkor nagyon szerencsés vagy.

B. E.: (Szünet) Igen?

filmhu: Persze.

B. E.: Lehet… Ezen nem is gondolkoztam. Biztos…

filmhu: Azon túl, hogy filmes tapasztalatod nem volt, hogyan álltál a prózai szövegekkel?

B. E.: Színtiszta prózát csak egy hazai tévésorozat egyetlen epizódjában és Amerikában játszottam – ez elég furcsa …

filmhu: … Marlowe A máltai zsidó-jában. 

B. E.: Honnan tudod?! 

filmhu: Ilyesmit megjegyez az ember.

B. E.: New Yorkban színészeket képeztek - akik tudnak énekelni, táncolni. Mert a színészet mindennek az alapja.

filmhu: Mégis, nálunk elvétve hívnak musical-szakon végzett színészt prózai szerepre.

B. E.: Tévedsz. Rezes Judit – aki az osztálytársam is volt - a Katona tagja.

filmhu: Ő  és Kováts Adél a kivételek.

B. E.: Igaz… Ezért örültem annak, hogy Dininek nem voltak előítéletei. Ahogy mondtam, szombaton éjjel olvastam el a könyvet. Vasárnap beszéltünk róla Dinivel, és estére elhívtam a Fantomra. Képzeld el őt a Fantomon… Végigülte. Szerencsére nem csalódott bennem... Ezek után három nap alatt átszerveztem nyolc Fantomot, három Mozart!-ot, két Klezmert. De azért ötször vissza kellett jönnöm Krakkóból.

filmhu: Említettem Dianának, hogy Te, azaz Eszter beszélsz a legtöbbet angolul a filmben.

B. E.: Nem jelentett gondot. Bár Dini csak a második meghallgatáson kérdezte meg, tudok-e angolul. Mondtam, nagyobbrészt angolul tanultam a színészetet. Egyébként angol-szakra jártam a Radnótiba (párhuzam Dinivel), amerikai angol nyelvvizsgát tettem le, mielőtt kimentem volna Amerikába. Akkoriban rettentő büszke voltam magamra, de aztán kint a kiejtés miatt lényegében minden egyes szót külön újratanultam, jártam beszédtechnikára is. Amikor hazajöttem, úgy gondoltam, na, ennek sem volt értelme. Tévedtem: a film nyolcvan százaléka angolul van.

filmhu: Hogyan boldogultál lengyel partnereiddel, különösen a téged „érzelmi terror” alatt tartó Maciej Adamczyk-kal (Pjotr) és Swiderski Bartekkel (Aurél)?

B. E.: Nem mondom, hogy az öt hét súrlódások nélkül telt el, mert ez nem volna igaz. De az biztos, hogy a forgatás nagyon jó hangulatú volt, és rettentően sajnáltam, amikor befejeződött.

filmhu: Volt lehetőség az improvizációra?

B. E.: Nagyon is. Dini a legjobb értelemben hagyta, hogy „játsszunk”. Ez azért volt nekem annyira fontos, mert úgy éreztem, értem, miről szól ez a szerep, ez a film. Életem egyik legkellemesebb találkozása volt Dini. Szavak nélkül értjük egymást. Bizalmi kapcsolatot alakított ki a színészeivel, és a saját maga játékszabályait mindvégig betartotta. Ez részben emberi jellem kérdése. Ez a film nagyon belém ivódott, sokat jelent nekem, ahogyan azok az emberek is, akikkel együtt dolgozhattam: elsősorban Dini, Kardos Sanyi, Erdélyi Dani - az egész stáb. (Kardos Sándor a film operatőre, Erdélyi Dániel a produkciós koordinátor – filmhu)

filmhu: Dianával sokat beszélgettem arról, hogy milyen fontos számára az identitása. Ez nyilván kiderült számodra a forgatókönyvből is.

B. E.: Az identitásomat mindig fölvállaltam, de sosem nyilatkoztam róla - csak ha kérdeztek. Dini életében ez a téma állandóan jelen van. Másfél évvel ezelőtt, amikor a Budapest Klezmer Band tagja lettem, „publikussá” vált, hogy ezt a hagyományt követem. De míg Dini életében az identitása kinyilatkoztatása tudatos döntés, én a Klezmerbe véletlenül  sodródtam bele, habár ezen keresztül teljesen ki tudom fejezni önmagam. Amikor Dinivel a filmben szereplő táncjelenetről beszéltünk, rögtön eszembe jutott egy dal. A Cinema-Film kertjében, egy padon üldögélve elénekeltem neki. A jiddis szövegű dal mintha a film története volna. Olyan, mint amikor két mágnes összeér. -

filmhu: A vállalt identitásod okozott-e számodra valaha kellemetlenséget, nehézséget?

B. E.: Ha arra célzol, hogy lezsidóztak-e már…

filmhu:… erre célzok.

B. E.: Volt rá példa, méghozzá egy színész szájából. A hátam mögött bizonyára többször történt ilyen. Engem nem foglalkoztat mások vallása, csak az, hogy ki milyen ember. Egy művészember higgyen valamiben, mert e nélkül nem lehet alkotni, e nélkül nem lehet semmit sem elérni. Ha mást nem, higgyen a tehetségében. Vagy egy szerelemben. Tudok róla, hogy gátoltak és gátolnak bizonyos dolgokban, de nagyon remélem, sosem a vallásom miatt. Hanem azért, amiért az embernek irigyei vannak. Kifejezetten rosszul érezném magam akkor, ha már irigyeim sem volnának.

filmhu: Mennyire érzed magad művészi értelemben biztonságban?

B. E.: A Saigon idején, tizenöt-tizenhét évesen gondolkodtam el azon, mennyi idő kell egy – ódzkodva használom a szót – művésznek ahhoz, hogy megtalálja a saját hangját. Hogy felismerhető legyen, de mégis megtartsa önmagát. Figyeltem, és úgy láttam, huszonhat-huszonhét éves korban következik ez be általában, és onnantól ível felfelé egy pálya. Akkor már kezd kialakulni az ember arca, van már stílusa. Mostanra értettem meg, miért nem vagyok társulatban. Nagyon tudok, szeretek kötődni, de nem viselem el, ha valakihez, valamihez odakötnek. Kockázatos dolog ez, de abból, ahogyan élem az életemet, biztosan észrevetted, az ilyen „veszély” érzete nem szokott gátolni. Valami mindig van velem, valamerre mindig tartok. Ebben az évben kezdem mindazt megvalósítani, amit régóta szeretnék, és a film nagyon fontos lépés. Abban, hogy ezt a szerepet megkaptam, eljátszhattam, a szerencsén kívül szerepe van az amerikai útnak, a nyelvtudásomnak, talán mindannak, amit eddig megéltem. Hiszek a sorsszerűségben.

filmhu: Megváltozott-e a viszonyod a musicalhez?

B. E.: Világéletemben énekelni akartam, meg játszani..., a színpadon állni. Aztán kiderült, hogy van egy olyan műfaj, amelyben mind a kettőt megtehetem. Hosszú évek óta képzem magam, hogy a musical követelményeinek megfeleljek, és ma is ugyanúgy szeretem a műfajt, mint régebben. Jelentős része az életemnek, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ezekben a darabokban játszhatok. De ma már a szerepek eléneklése mellett szükségem van arra, hogy másban is kipróbálhassam magam, hogy „kreatív” lehessek, ne csak mások gondolatait, instrukcióit kövessem. Az, hogy emellett más dolgokat is tehetek, alapvető ahhoz, hogy megtaláljam: ki vagyok. És bár fontos számomra minden vélemény, kritika, nem ezek alapján élem az életemet. Így persze sokszor hibázok, de megpróbálok okulni. Évek óta dolgozom a lemezemen, mégis, csak mostanra ért össze. Nagy részét én írtam, benne vagyok. 

Sokszor, amikor színpadon vagyok, a tapsnál nézem az embereket. Néha azt látom egy-egy arcon, hogy sok mindent megélt, értette, amit a színpadon látott - talán hatott rá. Esetleg hazamegy, felhív valakit, akivel már régen nem beszélt, vagy átértékel egy pár dolgot az életéből... nem tudom... De annyira szeretném hinni, hogy a hitelesség és őszinteség még mindig hat, megérint. Szeretek elmenni többször egy évben az Öregek Otthonába. Az idősek igazán értékelik, ha valaki örömet akar szerezni a számukra. És ez nekem sokat számít.

filmhu: Mi van a szabadságvágyad mögött? Nagy-nagy biztonság, vagy épp’ a biztonság hiánya? Vannak-e félelmeid?

B. E.: Vannak. Félek attól, hogy elvesztem azt a dédelgetett biztonságot: szükség van rám, kíváncsiak rám. Óriási a teherbírásom, és kizárólag akkor érzem jól magam, ha leterhelnek. Ha van egy hét szünet – egy évben – teljes depresszióba zuhanok. A film szereplőválogatására depressziósan mentem el. Akármennyit játszottam előtte, és be voltam táblázva december végéig, azon a héten nem tudtam, mit kezdjek magammal.

filmhu: Hiperaktivitás?

B. E.: Ezt még senki sem mondta. Igen…, lehet. Valaki az életemben néha úgy fogalmaz: kicsit sok vagyok.