Bíró Yvette: Nem tiltott határátlépések

Határátkelőhely

Határátlépés, azaz „kalandos »szabálysértés«” (41.o.), mely újfent rendet teremt az új rendetlenségben – műfajok, alkotások kapcsán és a nézői fejekben egyaránt. Merthogy az utóbbi évtized tendenciája és termése műfaji, tartalmi, formai, elvárás- és ízlésbeli, továbbá kliséket érintő terepeken és módokon folyamatos ostrom alá vette a százéves mozit. Az origó ettől függetlenül (természetesen) GODard (a párizsi tékákban így szerepel, persze csak a megtalálhatóság kedvéért…), aki talán a legkorábban kínálja a legkisebb közös többszörösét azoknak a többnyire elbeszéléstechnikai változásoknak, melyek az ezredfordulón immár képtelenek önnön – filmes – határaikon belül maradni. A posztmodern képiség kollázsos, utalásos, játékos, barkácsolt és kultúrközi jelenségének felmondásával, ezek konklúziójaként jutunk el Godardhoz – átlépve a bevezető tendenciakereső, szemezgető portyázásából a tanulmányok irányába. Az olvasói, olvasási perspektíva szélesre tárul, hiszen összesen 24 különálló, gondolatilag mégis egységes, hosszabb-rövidebb, többnyire alkotói karakter alakja köré szervezett eszmefuttatás birodalmába érkezünk. A figyelmes olvasónak szemet szúrnak a megírás különböző időpontjaira utaló árulkodó dátumok és más (nyelvi) jelek, azonban hátul a jegyzetek leplezetlenül beismerőek: a kötet 90%-ban már korábban jegyzett, sőt publikált szövegekből kínál válogatást. Ezt a megoldást csak a “legjobbak” engedhetik meg maguknak, pontosabban azok, akik logikus, tiszta, de legfőképp következetes gondolatvezetés birtokában képesek szlalomozni a felmerülő témák bólyái között. (E recenzió régen lemaradt ennek – tehát a szerzőt méltató – bizonyításáról, így kötelessége csupán a tétel megerősítése lehet.)
Jancsótól Chris Markerig, Erdélytől Egoyanig minden zökkenéstől mentesen halad előre, de inkább – jó értelemben véve – keresztül-kasul az értelmező elemzések gondolatáramlása. Az indirekció jól kitapintható, szintén következetességre utaló megközelítésmód Bírónál: az előre megfogalmazott állítás a későbbiekben gyakran axiómaként fogja satuba a lehetséges konklúziót – így válik a Dogma 95 „ifjú »új undok« dánok” (9.o.) manipulatív redukciójává, vagy így lesz Haneke A zongoratanárnő című filmjéből „sajnálatos vaskos tévedés” (17.o.). A többnyire jogos, így nem pejoratív értelmű előítélet merev, szigorú mozaikjába a későbbiek során könnyedén illeszthetők be különböző példák, ám a kiindulópont ekkor bizony már nem kérdéses. A kötet igazi tartalma, a benne burjánzó állítások, meglátások, levezetések és következtetések (minimum és például) egy teljes egyetemi szemeszter gondolati horizontját, de a megközelítésmód gyakori rigorózusságával egyben vitaalapját is képes nyújtani. És véleményem szerint éppen ebben rejlik igazi ereje, hiszen megvilágosító képességével, kifejezhetetlennek hitt, ködös érzéseink szavakba öntésével (ha kell, Blanchot-ot hívja segítségül, aki a művészetről mint az idő metamorfózisáról beszél, s mely klasszikus tétel Erdély Álommásolatokja vonatkozásában lesz megrázóan revelatív) az együttgondolkodást provokálja ki a gyanútlan filmbarát olvasóból. Formailag ide tartoznak az amúgy irtandó zárójeles kérdőjelek, melyek ezúttal indokoltan, az olvasót társszerzővé avatva bukkannak fel – kapukat nyitva a továbbgondolás számára.
E gesztussal immár közösen koppinthatunk a „pályáról letért” Wenders vagy Greenaway fejére (az angol rendezőt imádó kritikussal is beláttatja a törést az alkotó karrierjében, ráadásul úgy, hogy mindezt – egy interjú keretében – Greenaway saját maga bizonyítja be), és dicsérhetjük ugyanezért Vardát, aki dokumentumfilmjével az Esterházyt – szó szerint – felidéző „teremtő gyűjtögetés” (190.o.) kapcsán a tárgyát formává alakító ezredvégi guberálás rögzítőjévé és megvalósítójává válik egyszemélyben. Közösen vesszük át újra Jancsót, hogy a Kék Duna keringő kapcsán lehessen mégis újat mondani, egyszerre belátva, hogy a videó tulajdonképpen nem változtat a jancsói elbeszélésen, csupán konkretizálja és ezáltal legitimizálja annak képi világát. Arról a videóról beszél, amely Egoyannál az interperszonális kommunikáció csődjét, míg Kiarostaminál a neo-neorealisztikus elbeszélés leleplező keretét (is) jelenti, vagy amely az igazi határátlépők, azaz Bill Viola vagy Nam June Paik számára maga az üzenet.
„A technológia hatalma kikerülhetetlen” – áll rögtön a nyolcadik oldalon, a szembenézés ezért is elengedhetetlen. A Bíró Yvette-i gondolkodás rugója mindig is az oppozíciók, szembenállások mentén volt megragadható (rend és rendetlenség, profanizmus és mitológiam, vagy épp a „lassú sietés” felszólítása), így a szembenézés itt is kirajzolja a két egymásnak feszülő irányt (posztprodukciós illuzórikus / hatásvadász technológia vs. konstruktív / reflektív technológia), mely elméleti kiindulópont értékelése nem okoz különösebb meglepetést, inkább terepet teremt, mércét állít a kötet sajátos szerkezetéből adódó, azzal szemben elvárt erény, azaz a következetesség számára.

Bíró Yvette: Nem tiltott határátlépések (Képkalandozások kora)
Osiris, Bp., 2003

Szívesen elolvasnád olcsóbban? - Klikkelj ide: Bookline.hu