Blind Willie odüsszeiája

Zene a szemnek 1.

A Crossroads hatékony kapudrog, mely finoman húzza be az érdeklődőt a fekete zene csodálatos világába

Eugene Martone (Ralph Macchio) a híres Juliard zeneiskola gitárszakos hallgatója, tanárai szerint ragyogó tehetségű ifjú, ám szíve másfelé húzza; alig várja, hogy letudja az aznapra rendelt Mozart darabokat, majd félreteszi a klasszikusgitárt, előveszi a vénséges Martint, és Robert Johnson dalait játssza. A fiatalember mélyre ássa magát a tradíciókban, nyughatatlanul kutatja a legendás bluesman életét, magánnyomozása pedig meglepő eredményt fiadzik: rálel Robert Johnson holtnak hitt zenésztársára, Blind Willie Brownra (Joe Seneca), ki egy szeretetotthonban tengeti napjait. Eugene felkeresi a férfit, haverkodni akarna, kérleli bálványát, tanítsa meg néki a gitáros-énekes elveszett dalát, hadd játssza lemezre azt (bluestörténeti alapdilemma: Robert Johnson kalandokban bővelkedő, egyszersmind fájdalmasan rövid élete során 29 felvételt készített, de máig él a mítosz, miszerint létezik egy 30. szerzemény is). Az öreg letagadja személyazonosságát és elkergeti a taknyos ifjoncot, a srác azonban nem nyugszik, részmunkaidős állást vállal az intézetbe, suli után takarít, bízva benne, hogy előbb-utóbb becserkészi a férfit. Willie eleinte kacag a „híres Long Island-i bluesmanen”, egyáltalán nem kíván közösködni véle, még meg is alázza őt, ám az idő múlásával megenyhül, és alkut ajánl: ha megszökteti őt az elfekvőből és visszaviszi szülőföldjére, eljátssza néki az elveszett dalt. Eugene kötélnek áll, megpattannak, és elindulnak dél felé, ám intő módon sokasodnak a bajok.

A furcsa páros összes vagyona egy öreg gitár és egy harmonika, pénzük semmi; száz mérföldet, ha haladnak, és már buszra se futja, Mississippi pedig reménytelenül messze van – a kényelmes körülmények közé szokott fiatalember kénytelen kitanulni a vándorló zenészek viszontagságokban teljes életvitelét. Poros mellékutak szélén állva stoppolnak, Eugene zaciba vágja drága óráját egy nálánál is öregebb Fender Telecaster villanygitárért cserébe, hozzácsapnak egy kisméretű, hordozható erősítőt, az öreg napi 24 órában tanítja az ifjat, sokat és jól zenélnek, kocsmák előtt kalapoznak, összekülönböznek a rendőrökkel, mindkét oldalról megszenvedik a nem is annyira látens rasszizmust, illetve megismerkednek egy vonzó, ám korántsem makulátlan előéletű leányzóval (Jami Gertz), ki rövidre rá elhagyja a fiatalembert. Csalódásra csalódás jő, Willie beismeri, hogy hazudott, nincs is elveszett dal; átverte a srácot, hogy kijuthasson az öregtárolóból, és elintézhessen egy régi-régi ügyet. A korosodó zenész vallomása igazolja a legendát: elmondja, hogy Robert Johnson oldalán maga is egyezséget kötött az Ördöggel az útkereszteződésnél, tehetségéért cserébe lelki üdvét adta, ám hatvanon túl járva mindennél jobban féli a kárhozatot, más vágya sincs, mint semmissé tenni az üzletet. Legvégül eljutnak Fulton’s Pointba, oda, ahol a közel félévszázados pokoljárás kezdődött, ám a Gonosz, ki briliáns tehetségen túl mérhetetlen nyomorral és szenvedéssel is megajándékozta meg az öreget, nem hajlandó felülbírálni a szerződést. Őt csakis Eugene érdekli; felajánlja, hogy mérkőzzön meg pártfogoltjával, Jack Butlerrel (Steve Vai); ha megnyeri a zenei párbajt, úgy Willie megszabadul, ám ha alulmarad, maga is pokolra kerül.

A Crossroads nem csupán szenvedéllyel és jó ízléssel dolgozza fel a blues történelmének leghíresebb mítoszát, de hatékony kapudrog is, mely finoman húzza be az érdeklődőt a fekete zene csodálatos világába. A Columbia stúdió komolyan vette a film ügyét, így Walter Hill személyében – akkor legalábbis- A-kategóriás rendezőt állított a projekt élére, a főbb szerepeket pedig ismert színészekre ruházták. A Karatekölyök című zsengeséggel befutott, a tinilányok közt anno felettébb népszerű Ralph Macchio átesett némi tréningen, hogy ne csináljon hátborzongató baromságokat a hangszerrel, a hozzáértők azonban gyorsan levágják, hogy néhány hónap alatt senkiből sem lehet valódi zenészt faragni. Társa, Joe Seneca makulátlan választásnak bizonyult: az idős férfiú nem csupán színészként volt nagyformátumú személy, de gyerekkorától kezdve zenélt, énekesként pedig bárkivel felvehette a versenyt. A fehér srác és a koros fekete furcsa párosa remekül kooperál a vásznon, megvan köztük a kölcsönhatás, játékuk szívben és lélekben teljes; a tejfelesszájú Ralph Macchio naivitását és nyersességét Joe Seneca kifinomult, bölcs, érzelmekben gazdag játéka ellenpontozza.

A furcsa páros összes vagyona egy öreg gitár és egy harmonika, pénzük semmi

Az Útkereszteződések azonban csak másodsorban karakterek által mozgatott dráma, sokkalta inkább zenés road movie, melynek legfőbb hatóanyaga maga a blues. Walter Hill impozáns csapatot toborzott össze: a filmhez rendelt muzsika javát Ry Cooder írta és játszotta fel, nem csekélyebb alkotóval szövetkezve, mint Sonny Terry (a szájharmonikás-énekes harminc évig játszott együtt a gitáros Brownie McGhee-vel, a delta blues egyik leghíresebb muzsikusaként tisztelték őt a zeneértő fehérek és feketék). Kooperációjuk szenzációs, egyszersmind bluestörténeti értékű felvételeket eredményezett; sajnálatos módon a soundtrack az egyik utolsó - ha ugyan nem az utolsó - anyag, amin Sonny Terry játszott (az öreg a bemutató évében hunyt el). A végső összecsapás sokkalta harsányabb zenéjét Ry Cooder Steve Vai-jel, az extrém játékáról ismert, sokkoló technikai tudással felvértezett gitárhérosszal közösen írta s játszotta fel, ki a filmben is szerepet vállalt. Vai persze csapnivaló színész, nagyon gonosznak akar látszani, hülyén grimaszol és bután fenyegetőzik, de olyan demonstrációt tart, hogy a fal adja a másikat. Maga a párbaj, melyet Eugene vív Jack Butler ellenében Blind Willie lelki üdvéért, erős szimbólumokkal terhelt: a vénséges Fender Telecaster harcol az agyontorzított-széteffektezett metálgitárral, a blues puritánsága áll szembe a fényesre polírozott, mégis végtelenül sivár technikai tökéllyel – érdemes elmerengeni eme viszonyrendszer szélesebb összefüggésein.

Az Útkereszteződések legfőbb érdeme a muzikalitás, melyet Joe Seneca elragadó játéka erősít, s bár bele lehet kötni bizonyos technikai részletekbe (például a párbaj zárófejezete nem smakkol: a halálos csapásként szolgáló Bach-darabot a 21 bundos Fender Telecasteren nem is lehet lejátszani, kétoktávos fretboard szükséges hozzá), megbocsáthatatlan dőreség volna az ilyesféle bakik miatt kihagyni az audiológiai élvezetekben teljes kalandot. Azok számára, kik ismerik és értik a bluest, kihagyhatatlan film az Útkereszteződések; azoknak, akik még nem kötöttek ismeretséget eme csodálatos tradícióval, még inkább kötelező.

Útkereszteződések (Crossroads, 1986) - Rendezte: Walter Hill