Bódis Kriszta: Falusi románc

Hej, Mari, Mari

Filmhu: Filmjeidben, regényeidben romák, prostituáltak, leszbikusok – vagy akár mindezek együtt –, szóval a társadalom kitaszítottjai jelennek meg. Honnan eredeztethető az érdeklődésed irántuk?

Bódis Kriszta: Leegyszerűsítés azt mondani, hogy én cigány, meleg vagy női tematikájú könyveket, filmeket készítek, sőt az is elnagyolt, hogy a kirekesztettekről és a kiszolgáltatottakról írok, filmezek. Alapvetően igaz ez, mégis arról van szó – hogy mindig a kisebbségek oldaláról, őket megismerve – kritikát olvasok az elutasító és előítéletes többség fejére. Bennem a kirekesztettek együttérzést ébresztenek. Ahol kirekesztettek vannak, ott kirekesztőknek is kell lenniük, én hozzájuk szólok, feléjük közvetítek. Ezt két okból tehetem meg. Egyrészt, mert bizonyos szempontból magam is kisebbségi, bizonyos szempontból többségi státuszban vagyok. Másrészt, mert veszem a fáradtságot (persze ez sokkal inkább érdeklődés) a másság megtapasztalására, ami hitem szerint gazdagítja az egyes embert, és a különböző csoportokat, a többségi társadalmat is. Miközben szembesítem magam is azzal, milyenek vagyunk, amikor ítélünk mások fölött ahelyett, hogy megismernénk, ezt örökösen a másik (ember vagy csoport) oldaláról – a megvetett, az üldözött, a kirekesztett, az elutasított világból tudósítva teszem –, és reménykedem, hogy szándékaim nyitott szívekre találnak, vagy képesek szíveket nyitni, újragondolni mindazt, amit néhány sztereotípiával elintézettnek vélünk.

Kritikát olvasok az elutasító és előítéletes többség fejére

Filmhu: Számodra milyen tanulságokkal szolgált, hogy személyesen is megismerhettél ilyen összetört életeket?

B.K.: Nem mindig összetört élet az, ami kisebbségi. Ha igen, akkor megvisel. Múlhatatlan bennem a szomorúság, hogy ilyen világot sikerült összehozni magunknak. Azon dolgozom, hogy kicsit jobb legyen. Ezek a találkozások tehát munkára sarkallnak, talán azzal hitegetem magam, hogy legalább teszek valamit. Igazából azonban a Marson szeretnék élni, és ha így folytatom, ki is fognak lőni oda. De hangsúlyozom, a földi perifériákon nem csak nyomorúság létezik. Van lelki, emberi szépség is. Például a különböző cigánycsoportok archaikus, máig élő hagyományai is ilyenek.
 
Filmhu:Regényeidben filmszerű narratívát használsz, dokumentumfilmjeid pedig történetmesélősek, kissé regényszerűek. Hogyan működik (együtt) benned a két dolog?

B.K.: Többnyire a dokumentum és fikció egymásra hatásával foglalkozom, valóság és alkotott valóság kapcsolatát kutatom. Az írásban érdekel, hogy a fantázia és a már létező, kitalált és valóságos dolgok hogyan teremtenek fikciót realizáló regényteret, és fordítva. Hogyan lesznek a valóság fragmentumai, a szó tágabb értelmében vett dokumentumok fiktívek, a fikció alapanyagai a szó esztétikai értelmében. Nevezzük ezt fényképezett nyelvnek.

A dokumentumfilmben a személyesen megélt, saját vagy mások által hozzáférhetővé tett, általános érvényű tapasztalatokat újrateremtem a művészet adta eszközökkel és szabadsággal: visszaadom a valóság időben elporladó drámaiságát, az egyes ember sorsában sokakét mutatom meg, a hétköznapok prózájából kiírom a benne rejtező filmregényt.

Általános érvényű tapasztalatokat újrateremtek a művészet adta eszközökkel és szabadsággal

 
Filmhu:A Falusi románc nem egy hagyományos romantikus történet. Mint filmalkotó, már az elején bekapcsolódtál a történetbe. Mi miatt tartottad fontosnak végigkövetni, majd bemutatni?

B.K.: Mindenek előtt el kell mondanom, hogy, amíg a világban a heteroszexuális többség egyre elfogadóbb a melegek irányában, addig Magyarországon megdöbbentő tévhitek élnek a homoszexualitással kapcsolatban. Ezek aztán torzított észleléshez, igaznak vélt hamis tapasztalatokhoz, praktikusnak gondolt értelmetlen és átgondolatlan következtetésekhez, szélsőséges véleményekhez, sommás ítélkezéshez, végső soron pedig előítéletekhez, negatív megkülönböztetéshez, a melegek elutasításához vezetnek.

Tehát azok az embertársaink, akik egyébként mindössze abban különböznek a többségtől, hogy azonos neműekhez vonzódnak, minden másban egyébként ugyanolyanok, arra vannak ítélve, hogy nem vállalhatják fel szerelmi kapcsolataikat úgy, ahogy azt mi tehetjük. Nem élhetnek nyíltan azzal, akit szeretnek, mert valamilyen indokkal minimum kiközösítik őket, vagy furcsa dolgokat feltételeznek róluk, satöbbi. Itt mindenki nézzen magába és körül, a kivételek is. Tény, hogy társadalmi szinten olyan alapvető emberi jogokban korlátozzuk őket, mint például a szabad párválasztás, együttélés, gyermekvállalás.

Azt tapasztaltam, ha sikerül is megküzdeniük ezzel az elutasítással, és a negatív identitás helyett föl tudják vállalni legalább önmaguk előtt önmagukat, többnyire akkor is rejtett életet kell élniük. Bujkálniuk kell, mintha folyton valami bűnt követnének el.

A homofóbia, a tudatlanságból táplálkozó ellenérzések és a kulturális hagyományokban gyökerező, ámde korszerűtlen téves eszmék feloldására készült ez a film, mely nem válaszokat kíván adni, hanem elgondolkodtatni akar önmagunkról és a másikról. Azonosságról és másságról. Szerelem apropóján az egyén és társadalom viszonyáról. Az üldöztetés diszkrét formáin át az üldözöttség konformitásáig.

Magyarországon megdöbbentő tévhitek élnek a homoszexualitással kapcsolatban

Filmhu: Mi az, ami számodra legfontosabb ebben a filmben?

B.K.: Jelentős állomása ez a dokumentumfilmes pályámnak. Hálás vagyok a film két főszereplőjének, mert nyitottak voltak felém, elfogadtak, megbíznak bennem, barátok lettünk. Az ö szerelmük valóságából  alkothattam meg ezt a filmet, mely hitem szerint ugyanúgy túlmutat személyes történetükön, mint ahogy a Rómeó és Júlia sem csupán két fiatal szerelméről szól, hanem arról a világról is, amely két ember kapcsolatát befolyásolja. Ebben a filmben benne van a szegényekkel, romákkal, a melegekkel, vagyis a kisebbségekkel szembeni értelmetlen és konok társadalmi elutasítás, csakúgy, mint a családon belüli erőszak problémája. De benne van a szerelem is. A szerelem a legellentmondásosabb érzés. Úgy gondolom, hogy miközben az életünk része, lényegét tekintve mégis fölötte áll minden társadalmi és kulturális különbözőségen, de nem feltétlenül híd a másik emberhez. Ezért is olyan nehéz mindannyiunk számára. A szerelem meghaladja az ember képességeit. Emberfeletti érzés. De az biztos, hogy nem kisajátítható. A szerelem mindenkié.

Filmhu: Ismerősökkel dolgoztál, és láthatóan, érezhetően szeretettel fordultál szereplőid felé, magadat sem vontad ki a filmből. Milyen lehetőséget, többletet – esetleg könnyebbséget vagy nehézséget – jelentett  ez?

B.K.: Határokat tisztelő, érzékeny intimitás, empátia, figyelem, természetesség és tudatosság jellemezte a forgatásokat, így a fölvett pillanatokat is. Ebből a nyersanyagból, élményből és tapasztalatból dolgoztam aztán a vágószobában. Ez az én műfajom.