Boldog Születésnapot! - Mit ér az ember, ha 30?
Fazekas Csaba
Fazekas Csaba elsőfilmje arról szól, mekkora lemaradásokban bír leledzeni egy frissharmincas önmagához képest. A Laurinfilm stábja által levezényelt forgatásba mindenkit bevontak, aki csak a körülöttünk lévő világot hűen leképezheti. A kamera mögött Sas Tamás, előtte Ónodi Eszter, az aláfestés pedig az Emil Rulez.
Fazekas Csaba: 2001-ben kaptam pénzt erre a filmre. Akkor úgy volt, hogy már az év végén forgatok. Aztán ez tolódott. 2002 január, március, végül augusztus. Azért nem lett belőle maratoni filmkészítés. Örülök, hogy így alakult. Jobban összeállt minden. A színészek, a helyszínek…
filmhu: Miről szól a film?
FCS: Egy férfi felébred a harmincadik születésnapja reggelén. Mindenféle külső tényezőkből rájön, hogy még nem tart sehol ahhoz képest, ahol ennyi idősen tartania kéne. Nem tette meg azokat a dolgokat, amikről elképzelte, hogy ennyi idős koráig megteszi majd. Ír egy listát, s megpróbál annak alapján mindent pótolni. Feleség, gyerek, ház, autó. Persze mindenféle kalandokba keveredik. Például megismerkedik egy lánnyal…
filmhu: Te is úgy érzed, hogy egy csomó dolgot kihagytál?
FCS: Mindenképp lemaradásban vagyok magamhoz képest. Az nagyon fontos volt, hogy 30 éves koromig túl legyek az első filmemen. Most, hogy ez megvan, nyugodtabb lettem, de ezen kívül is rengeteg dolog van még hátra. Többek között a nagy szerelem. Az is elengedhetetlen feltétele a boldogságnak, hogy dolgozhassak. És olyan filmeket csinálhassak, amik nem járnak túl nagy megalkuvással. Azt már megtapasztaltam, milyen otthon ülni és várni egy telefonra.
filmhu: Ez hosszabb periódus volt az életedben?
FCS: A főiskola után próbáltam megtalálni, hogy is kell ezt a művészesdi-filmrendezősdit csinálni. Fontos, hogy a holtidőket fel tudjuk használni. Attól függ a pörgős korszakod végeredménye, hogy mennyire használtad fel a semmittevősebb időszakokat.
filmhu: Semmittevős időszakban nincs impulzus sem…
FCS: Ez úgy működik, mint a napelem. Ilyenkor kell azokat a benyomásokat előszedni, amiket korábban magadba szívtál, s azokat kell kisugározni. Nekem például komoly hibám, hogy egyszerre csak egy dologra tudok koncentrálni. Nincs a tarsolyomban két-három jó ötlet. Valahogy úgy alakul ki nálam egy forgatókönyv, hogy sok apró mozaik van a fejemben, s ezek egy idő után összeugranak egy történetté. Most a lány sztorija körvonalazódott először bennem, aztán a mindennapos érzéseimből kialakult a fiú története.
filmhu: Hogy találtad meg hozzá a megfelelő karaktereket?
FCS: A fiút egy fiatal színész, Kocsis Gergely alakítja, akivel már a főiskolai vizsgafilmemen is együtt dolgoztunk. Amikor megmutattam neki a forgatókönyvet, azt mondta, rögtön öngyilkos lesz, ha nem ő kapja a szerepet. Ha ő nincs, nem is nagyon tudtam volna harminc körüli magyar színészt találni. A női főszerepre viszont több válogatást is tartottunk. Azért döntöttem végül Ónodi Eszter mellett, mert neki nagyon finom humora van. Ritka a fiatal színésznők között, aki ennyire érzi, mit szabad a vásznon, s mit nem. Aki annyira hasonlóan gondolkodna a filmkészítésről, mint én. Sas Tamás, a film operatőre, akinek a rutinja nélkül nehéz lett volna 24 nap alatt, ráadásul ennyi pénzből leforgatni a filmet. Egy-két lámpával 10-20 perc alatt pikk-pakk bevilágított egész éttermeket.
filmhu: Mennyit számított az, hogy ismert arcokkal dolgoztál?
FCS: Azért lettem rendező, hogy azokkal dolgozhassak, akiket rajongva néztem a nézőtérről. Nekem nagy szó, hogy ezáltal bebocsátást nyerek hozzájuk. Jól ismerem őket a munkáikból, pontosan tudom, mikor mit várhatok tőlük. Nem vagyok kutató típus, aki felfedez valakit, mondjuk a szomszéd iskolából. Talán lesz ilyen korszakom is, de ez a film igazi színészekre épít. Még a mellékszerepekben is ők vannak.
filmhu: Milyen stílusú rendezőnek tartod magad?
FCS: Egyelőre elsőfilmesnek. Egyébként elsősorban a forgatókönyvvel próbálok instruálni. Igyekszem olyan stílusban megírni az adott jeleneteket, ami már jelzi, miként kell mutatniuk filmen. Aztán ezt megbeszélem a színészekkel. Megfigyeltem, hogy csak akkor akartam kiabálni, amikor nem voltam, biztos magamban. Ha az ember tudja, mit akar, s azt elő is készítette, akkor nincs oka megemelni a hangját. Főleg mivel a kiabálás után újra meg kell szólalni, s az a legnehezebb.
