"Bond az öröklét kapuit ostromolja" (Lee Tamahori, rendező)
„Efféle munkát csak egyszer kap az ember az életében. Azt gondoltam, még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egy ilyen ritka lehetőség az ölembe pottyanjon. Mindig is szerettem a James Bond-filmeket, nem úgy tekintettem rájuk, mint nagy és felkavaró művekre, amelyek vízválasztót képeznek az ember sorsában, de a széria minden egyes darabját megnéztem, és valamennyi kedves emlék maradt számomra. Hozzá kell tennem, nem minden kritika nélkül néztem őket. Az első nagyszerű filmek után, a nyolcvanas évek táján, úgy éreztem például, hogy a Bond-történet kezd veszíteni erejéből, azután bemutatták a Goldeneye-t, ami újra mozgásba hozta a fantáziámat. Tehát megfordult már régebben is a fejemben, hogy ha alkalmam volna megrendezni, mit kezdenék egy 007-es sztorival.
Barbara (Broccoli) és Michael (Wilson) producerek sosem árulták el, miért is rám gondoltak. Nem tudom, biztosak voltak-e döntésük helyességében, amikor felkértek a rendezésre, úgy képzelem, hogy jónak látták a kockázatvállalást. Talán abban bíztak, hogy akció-fronton meg fogom állni a helyem, a többivel meg megbirkóznak ők maguk és a tapasztalt színészek, ha mégsem váltanám be a reményeiket. Egyszóval egyik pillanatról a másikra ott találtam magam a Londonba tartó járaton, és ez azt jelentette, hogy valóban komolyan vesznek. Mivel ők híres emberek, s korábban én is nevet szereztem magamnak, szegről-végről ismertük már egymást. A mindennapos kapcsolat azonban egészen más volt, mint ahogyan azt elképzeltem. Hozzászoktam az amerikai stúdiókhoz és az amerikai producerekhez, és egész más volt Angliában dolgozni, illetve közlekedni a különböző kapcsolatokban. Barbara és Michael saját édes gyermekükként bántak Bonddal, azaz a filmjükkel. Munkastílusukat ez a viszony erősen meghatározta. Éjt nappallá téve dolgoztak, féltő gondoskodással. Ez a hozzáállás üdítő volt számomra a hollywoodi filmgyártás után, mely sokszor inkább hasonlít nagyüzemi termeléshez, semmint alkotó munkához.
Szívesen rendeznék egy újabb Bond-filmet, de valószínűleg nem a következőt. Úgy képzelem, pihenek egy hónapot, aztán belefogok valami könnyed, kevésbé fajsúlyos vállalkozásba. Meglátjuk, még nem tudhatom, mi vár rám. Rendezői szempontból nagy gyakorlatnak számít egy sikeres sorozat több epizódjának elkészítése. Ugyanakkor most már pontosan értem, miért van az, hogy komoly filmkészítők háromnál több részt sohasem forgatnak.”
