BUSHO-járás a Kultiplexben
Hétvége, eső után
A belépés valóban ingyenes, a hangulat visszafogott, inkább hétköznapi kultis mint fesztiválos, de a megnyitón már csak guggoló helyet találtunk a teremben. Három jól bevált darabbal indult a móka: Rófusz Ferenc A légy című három perces animációs filmje 1981-ben nyerte a legjobb rövid animációs film Oscar-díját, Iványi Marcell Szél című filmje tíz éve nyert Aranypálmát Cannes-ban, Mészáros Péter Eső után című kisfilmje szintén Cannes-ból hozott Aranypálmát 2002-ben. Megállapítottuk, hogy nem veszítettek erejükből az évek múltával, most is összeszorul a gyomrom, mikor az eső után egy esés visszafordítja a tölcsérmódra nyílni képzelt utat, kifelé. Utóbbi kisfilm átirataként is olvasható darabba futottunk másnap rögtön, Ducki Tomek A tél első napja című animációjában a láncaitól megszabadított kutya végül visszaoldalog a fához, ahonnan szabadságot remélve, jótét közreműködő segítségével elindult, kifelé. Közreműködőjét, egyetlen kapocsát a világ másik részéhez, hazavitte a gazdi.
Vasárnap, eggyel szűkebb szemnyíláson át, de minden tőlünk telhetőt megtéve néztünk, de nem láttunk fesztiválra utaló jeleket. A kert sarkában a performansz részeként világító mézeskalácsszív rendületlen pulzálása tartotta a lelket és adta az energiát, beszállingózva a terembe emberekbe botlottunk, és közösségileg bámultunk tovább. A Hitman ébresztett minket, majd macskákkal folytattuk.
Lehoczky Tamás állítja, hogy az ott ő, el is hittük, pedig majdnem mi is lehettünk volna. "Csináljunk filmet macskákkal" témájú próbálkozása kísértetiesen emlékeztetett idétlen hajszáimra saját macskáink után, mikor először fotómasinát kaparintottam a kezembe, viszont mérhetetlenül viccesebb eredményt produkált. Ha macskákkal sikerül, minden menni fog! Sok köztük a tehetségtelen, kicsit buták, nehezen motiválhatóak, de legalább kéznél vannak. Valahol el kell kezdeni. Sajnos már nem félnek a diótól, de szerencsére akad néhány igazán tehetséges, akiket nem is kell dobálni.
Mindössze két cicivel találkoztunk, sok piros szósszal és fénnyel körítve - Alexander Kakavas: Cross -, tüzetesebb megfigyeléshez nem volt elég az a pár másodperc. Máskor pár másodperc is bőven elég lenne, például mikor dugóban ülünk a Bokor utcában, és zaklatottak vagyunk, tele érzelmekkel, csak épp nem tudjuk kifejezni őket, olyankor ne próbálkozzunk sokáig (Nagy Anikó: Stereotypes).
Hámori Dániel Egy szép napja mégsem nescaféval ér véget, pedig úgy örültem. Petri György receptjétől erősen eltávolodik a koncepció, nem lett ugyan ízesebb, de több lett benne a vér. A Soproni sörreklámokra emlékeztetett, bár azok megkíméltek a mentolos cigi látványától, ami miatt ezt kicsivel rövidebbre is zártuk.
Mindenki gondol dolgokat, másokról is dolgokat gondolunk, magunkról is gondolunk valamiket. Hogy mit gondolunk, kik vagyunk, és hogyan mutatjuk meg, hogy mások is jól lássák, azt gondoljuk ez az önarckép. Prikler Mátyás is ezt gondolja, de még vacilál, mit gondoltasson a többivel. Hova állsz, könyvespolc elé műveltséget érzékeltetni, vagy fotelbe gondolkozást rekonstruálni? Emberek megszületnek, senki nem kivétel, aztán csak úgy elvannak. Neked nincsenek álmaid, you bastard? Dehogynem: három nő van benne meg egy bazinagy szőlő. Színes papírdarabok, szivar, oscardíj. Langyos nyári szélben fodrozódó fehér ruhák, Százhalombatta felé szökellünk a réten...
A Free Willy (Molnár Csaba) hősének egyetlen álma, hogy olyan legyen mint a többi, de a végén megmondják neki, hogy muszáj hősnek maradnia a többiek miatt. A film hasonlíthatna a Hasfalmetszőkre, ha kicsit nagyobb az alkotók B-kategóriás műveltsége, és ha nem akarna annyira vicces lenni. Persze lehet, hogy csak irigykedem, mert a vászon másik oldalán vagyok, és úgy képzelem: csinálni egy ilyet sokkal szórakoztatóbb, mint nézni. Nézni jobb szerettük még a Philine és Phyllist is, pedig ott aztán nagyon nézni kellett, hogy "mivan". Volt egy szőke, fekete lett, üveggömb. Jött egy vörös, injekcióstű feketébe bele, szőke lett, üveggömb. Nem tudom, hogy a zöld áramlik-e vagy az energia, de jól nézett ki. A fekete a vörös és a golyó is.
Néztünk várost, sajátot. A Budapesti neonokból (Simonyi Balázs) pont az lett: budapesti neonok! Nem tudom, melyik generál hevesebb érzelmeket, a főz-süt-fűt vagy a Skála, de már biztos, hogy nem csak mi vagyunk szerelmesek a régebbmúlt világító darabjaiba. Sajnálattal értesültünk viszont, hogy a főz-süt-fűt csöveket eltávolították a Deák térről nemrég, örökre. Emléke szívünkben él.
Sokág bámultuk azt a pókforma hálóarcú lányt, míg eldöntöttük nem tulajdonítunk jelentőséget az epizódnak, hanem megpróbáljuk átadni magunkat a puszta vizuális élménynek. Nem volt nehéz. Hihetetlen képekkel találkoztunk Cathrine Maximoff Uzes Quintet című darabjában, ami semmiről nem szól, de mozogva beszél. Avagy mindenről szól. A testek a tájban különféle földi dolgokra emlékeztető mozdulatsorokat végeznek, de az egész elég földöntúli. Egy ideig világvégi rehabilitációs központon gondolkoztunk, majd azon, hogy talán a betegség pont az, hogy csak mozgással képesek kifejezni magukat, de kis továbbnézéssel levetkőztük az értelmezési kényszert, és elfelejtettük a betegség szót. Csak szerettem volna megérinteni azt a fekete testet a fehérnek tűnő búzamezőn, átölelni a síró pocakost, beszállni az akrobatikus násztáncba vagy végigsimítani a hálóarcon, minden rendben lesz. A koreográfiákból zaklatott energiák sütnek, mégis valami egyensúlyt éreztem. Emlékeztet valamire.
Emlékeztem egy fogadalmamra is, hogy ha még egy film arról, hogy hogyan forgatunk filmet, részletesen leírom, hogy készül egy cikk. Már a nyelvemen volt egy anyád, mikor a Stop! címűnek sikerült rövid idő alatt addig csavarni ezt az alapsztorit, hogy el is vesztettem, de röhögve fogtam a fejem. Olyasmi volt végül, mint egy film egy film forgatásáról, amiben egy filmet forgatnak, és az egész tulajdonképpen egy színházi előadás, amit az első jelenetben szereplő tékás lány néz a tv-jében. Körbeértünk, holnap folytatjuk.
