Buvári Tamás: Játszó gyerekek

A valóság hiánya

Buvári Tamás: Egészen más film lesz a Játszó gyerekek mint az eddigiek, és én nem érzem magam furcsán emiatt, sőt nagyon élvezem. Nemcsak azért mert színes, hanem a környezet meg a miliő is teljesen más. Nagyvárosi, kicsit high society, emellett totálisan multimédiás, internetes világ. A modernizációnak mostanhoz képest a végén vagyunk, ennek megfelelően a figurák is ebben a környezetben vannak mozgatva és manipulálva. Picit futurisztikusnak is mondhatnánk, dacára annak, hogy visszavettünk belőle, mivel csak négy napot tudtunk forgatni. Hozzáteszem ez semmiképp sem hátrányára, sőt inkább az előnyére vált!

filmhu:Ha már itt tartunk, milyen anyagi lehetőségek álltak rendelkezésedre?

B. T.: Az Inforg, illetve Muhi András szerzett némi MMK támogatást, Berta László és a Panorámafilm pedig koprodukciós segítséget nyújtott. Meglátjuk, fel tud-e kerülni 35mm-re, és bár esztétikailag hozzá tartozna, azon is fog múlni, hogy milyen hosszú lesz a film. Nyilván sokkal olcsóbb 15 percet felnagyítani, mint 23-at, de mondanom sem kell, nem videóra lett elképzelve.

filmhu:Eddigi filmjeiden úgy éreztem, hogy végső kérdésekről akarsz szólni, és ezt következetesen végig is viszed. Ez változik most valamelyest?
 
B. T.: Nem hiszem. Szerintem leginkább a valóság hiányáról szól ez a film. Egy családról, amelyben a gyerekek kíváncsian, nyitottan közelednek a dolgok felé, cserébe pedig félvalóságot, bódult állapotot kapnak az Internet, a játékprogramok és a szülők felől egyaránt. Szeretnének magukra találni a legkritikusabb, legérzékenyebb korban, 10-14 évesen, és a film arról szól, amit ehhez képest visszakapnak a környezetüktől. A valóságot helyettesítő pót dolgokról, elvont értelemben vett pótcselekvésekről.

filmhu:Milyen tapasztalatokat szereztél a HD cam-mel kapcsolatban, amit először alkalmaztatok?

B. T.: Egyáltalán nem idegenkedtem tőle, sőt marhára érdekelt, hogy mit tud ez a technika. Másrészt a dramaturgiához úgy éreztem passzolhat a minőség, amit a steril video illetve a lágyabb film közötti, bevilágítás után a filmhez közelebb álló HD produkálhat. Úgy gondoltuk, hogy a minimálépítészet és a high-tech design világában, ennek megfelelő figurákkal és környezettel, lecsupaszított terekben nagyon jól működik majd. Igazából Tóth Zsolt operatőr ötlete volt. Korábban mondtam neki, hogy nem feltétlenül az a lágy 35mm-es anyagszerűség kell, ami a Posztkatonához, pláne nem fekete-fehér, hanem valami színekben is ridegebb. Pontosan ezért döntöttünk úgy a plánozást és a kameramozgást illetően, hogy nem lesz kézben a kamera, hanem statikusabb, kicsit mozgó, közelikkel, félközelikkel operáló felvételi módszerrel dolgozunk, mert úgy éreztük, hogy szintén ehhez a világhoz passzol. Még egyszer mondom, szeretném ha felkerülne 35mm-re, nyilván egy fokkal videósabb lesz, de  úgy gondolom abban semmi rossz nincsen.

filmhu:Említetted, hogy a korábbiakhoz képest más lesz a Játszó gyerekek. Annyiban mégis a Várjá’Vlagyimirhez kapcsolnám, hogy ugyanolyan antikommunikációs állapotot ábrázol. Az egymás mellett elbeszélő teljes nihilt. Tulajdonképpen ami a 20. századi drámairodalom fő témája, csak aktuális közegben. Mintha az volna továbbgondolva, globalizálva, s párhuzamosan kiterjesztve egy családra, ami akkor még csak két embernél jelenik meg.

B. T.: Azért ott voltak érzelmek, meg dialógusok.

filmhu:De ilyen szempontból is folytatólagosságot feltételez, hogy itt a szónak már nincs értéke. Azt éreztem, hogy ez tudatos továbbgondolás részedről.

B. T.: Tény, hogy az a kifejezésmód áll hozzám közelebb, amikor nem annyira a verbalitás dominál, hanem inkább maguk a képek, vagy a kamera előtt megjelenő arcok, mozdulatok. Ez egy létező út. Ennek megfelelően úgy látom, hogy ez illik a mai állapothoz, bizonyos kisebb-nagyobb társadalmi, vagy bármilyen csoportok általános létezéséhez. Mert hiszen lehet, hogy beszélgetünk erről-arról, mégis úgy látom egyre inkább nem beszélünk semmiről sem. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet mély beszélgetéseket folytatni, mert szerencsére lehet, de nem ez jellemző. Beszélgetünk egymással, de felszínesen, mindenféle mélység és tartalom nélkül. Ugyanúgy nem tartalmas az sem, amivel el vagyunk árasztva, ami utat mutat, hogy hogyan is kell beszélni, hogyan is kell dolgokra odafigyelni. Amit a média népművelésként ránk ömleszt, csak felszínességről, anyagiasságról, lélektelenségről, szellemtelenségről szól, aztán pedig sikeresen eléri, hogy az ember ezt a felszínességet vigye tovább a kapcsolataiban is. És az élet így felpörgetve nem is nagyon alkalmas másra. Amikor az emberek rohannak, nincs idő komolyabban átgondolni valamit, vagy meditálni dolgokon, aminek hiánya nagyon meglátszik a társadalom pszichés állapotán. És ha már itt tartunk, ebben a filmben is az látszik, hogy a valóságot helyettesítő, természetes emberi kommunikációtól távol álló dolgok, mint internet, játékprogramok, chatelés stb. végzetesen manipulálják az embereket.

filmhu:És a film választ keres a helyzetre, netalán meg is adja?

A Játszó gyerekek forgatásán

B. T.: Inkább csak felteszi a kérdést, hogy ezek a gyerekek hogyan nőnek fel ilyen körülmények között. A jövő társadalmát mennyire hagyják magukra a szülők, hogyan találják meg a választ máshol a kérdésekre, és ezek milyen válaszokat eredményeznek a későbbiekben. Milyen válaszokat kapnak a videótékából, a kereskedelmi televízióból, vagy a bevásárlóközpontokból? Mikor vesznek könyvet a kezükbe? Ezekre mutat variációt fikcióban, amikor a gyerekek kitalálnak maguknak mindenféle játékokat, hogy feszültségeiket levezessék. A szerepjáték maga egy fikció. Semmi valóság, csak behelyettesítő attitűdök mind a gyerekek, mind a felnőttek részéről.

filmhu:Téged itt elsősorban a gyerekek és a rájuk nehezedő hipnózis érdekelt? Én nem gondoltam, hogy a film ennyire új generáció meg gyerekcentrikus.

A Játszó gyerekek forgatásán

B. T.: Lehet, hogy a forgatáson nem tűnt fel, de remélem az anyagból ez fog kiderülni. Ők a főszereplők, valójában a gyerekek misztikus játékain van a hangsúly. Mikor a lány szuggerálja a kisfiút akár beszélgetéseikben, akár tevőleges játékaikban, az látszik, hogy csak így tudják átvészelni a hétköznapokat. Persze a film emellett erősen anyaközpontú, olyan értelemben, hogy mindenki ezt a hiányt próbálja kompenzálni. A lány anyaként viselkedik az öccsével, a szerepjátékot pedig úgy irányítja mintha a fiú lenne az anya. Ebben benne van a lány negatív komplexusa, minek nyomán elutasítva anyját mindent másképp próbál csinálni, de nem veszi észre, hogy tudat alatt ő is ugyanabba az irányba halad. Apjuk az interneten úgy jelentkezik be s küld magáról fényképeket mintha a felesége lenne.

filmhu: És mi van az elidegenedés hátterében?

B. T: Eltorzult érzelmi helyzet, illetve ebből fakadó neurotikus szerepzavarok. Persze ezek finom dolgok, nem nyers pszichologizálás, illetve csak egy kiragadott példa, hiszen lelkileg mindenki sérült, erre többszörös megerősítést kaptam. Például a próbák alatt a főszereplő lány olyan lelkiállapotba került - 14 éves, nyilván most ismerte meg ezt a folyamatot -, hogy kezdte egyre inkább átélni a filmet, és ráébredt arra, hogy ő is hasonló helyzetben van otthon. Eléggé bepánikolt, pont a forgatás előtt leblokkolt, és akkor nagy nehezen, a családdal történő mély beszélgetés után tudtuk csak elkezdeni a forgatást. Felismerte, hogy ez a teljes magára hagyatottság nála is fennáll.

filmhu:Milyennek érezted a gyerekszínészeket?

Buvári Tamás: Játszó gyerekek

B. T.: Szerintem a kissrác alkotott igazán nagyot. A kislány is néha úgy beszélt mintha verset mondana, gyerekszínészeknél ez általános probléma. Szerencsére nagyon sok igazán jó minőségű képünk van, úgy is mondhatnám egyáltalán nincsen rossz képünk. Tehát, ha teszem azt valami ilyesmi felmerül, visszavágunk egy totálra és meg is van oldva a probléma.

filmhu:Solymosi Bálint írónak milyen hatásköre van a filmjeidben?

B. T.: Most együtt dolgozunk első játékfilmem a Zavar forgatókönyvén, amit mellesleg meghívtak a mannheimi produceri találkozóra. Ő egyébként egy kortárs író, több novelláskötete jelent meg, s miközben a Zavarral foglalkoztunk, nekem volt ez a kisjátékfilm tervem, amit aztán együtt írtunk meg. A korábbi filmjeimben egyébként nem vett részt, de kifejezetten jó vele együtt működni.

filmhu:Te is az irodalom felől jössz. Hogyan sikerült betagozódnod ebbe a közegbe?

B. T.: Hát, érdekes ezt én se tudom pontosan... Teljesen véletlenül úgy gondoltuk egy barátommal, hogy megcsináljuk az Életbevágót, és közben beleszerettem. Persze vettünk már korábban is kamerát a kezünkbe, próbálkoztunk, de csak videóval. Kísérleteztünk, aztán egyszer csak komolyan gondoltuk. De nem is tudok erre válaszolni...csak csinálom. Mint alkotás, nekem az írás volt az első. Főleg versek. Viszont művészettörténetet tanultam, ilyen értelemben volt kapcsolatom más művészeti ágakkal is. Aztán egyre inkább úgy gondoltam, hogy kell csinálnom egy komoly filmet.

filmhu:Visszatérve: pár hónapja még a Kushadóról hallottam, mint játékfilmterv.

B. T.: Abból lett Zavar. Sajnos eltaktikáztuk, mert úgy tudtuk Muhi András producerrel - meg szerintem még sokan mások rendezők, producerek - , hogy lesz egy MMK-elsőfilmes pályázat és oda akartuk beadni, miközben egyébként más támogatásokkal is bírt a könyv. A tavaszi nagyjátékfilm pályázatra emiatt értelemszerűen nem neveztük, és hát a vége az lett, hogy az elsőfilmes pályázatot sztornózták. Kénytelenek voltunk eltolni az egészet, ugyanakkor már fejemben volt a Játszó gyerekek. Szerencsére Andrásnak elejétől fogva tetszett a terv, vele is folytak beszélgetések a tartalmi kérdésekről, így hál’istennek le tudtuk forgatni.

filmhu:Nem gondoltad, hogy a Posztkatona után neked automatikusan járna egy nagyjátékfilm?

B. T.: Erre itt nem mutatnak jelek, hogy bizonyos sikerek után ez bármikor így történne. Persze van rá példa, hogy szerencsés csillagállás esetén összejöjjön, de számomra egyáltalán nem meglepő, hogy nekem még nem sikerült. De mondom, meg se lepődhettem, mert eltaktikáztuk. A következő pályázatnál már nem hibázunk ekkorát. Mannheimben próbálunk külföldi koproducert szerezni a Zavarhoz, és beadjuk az MMK-hoz abban a reményben, hogy jövőre meg lehet csinálni.

filmhu:Mi lesz a dokumentumfilmeddel?

B. T.: Ha lehet még az idén kiballagunk a Kárpátaljára, de úgy is alakulhat, hogy halasztást kérek, mert még be kell fejeznem ezt a filmet, meg a Zavar forgatókönyvét is. Sajnos idáig egyikkel sem tudtam foglalkozni, mert Jeles András filmjében voltam rendezőasszisztens. Egyébként Arcok lesz a címe. Csetfalvára az 1999-es árvíz idején utaztam ki, nem is tudtam pontosan, hogy mit akarok, csak éreztem, hogy érdekel az ott élők sorsa. Úgy gondoltam, hogy  Budapesthez képest egy időutazás lesz, aztán kiderült, hogy mégsem annyira, mert szerencsére nagyon színes kis falu. Mindenféle emberekkel találkoztam a plébánostól kezdve a falu kurvájáig, az olajcsempésztől a polgármesterig, és róluk kezdtem el forgatni. Ott aztán van valóság! Egészen más határozza meg az életüket: a létfenntartás.

filmhu:És hogyan kíséred őket figyelemmel? Milyen lesz a végső formája a filmnek?

B. T.: Az volt a koncepció, hogy az éppen hömpölygő helyzetben rögzítem a reakcióikat, viselkedésüket, aztán kiválasztok pár embert, és az ő életüket követem figyelemmel hosszabb időn keresztül. Mostanra kialakultak ezek a figurák, úgyhogy már csak ki kell mennem és tartanom velük a kapcsolatot. Ez lenne a film magja, nem is kell, hogy több legyen. Persze már egy áldokumentumfilm ötlete is bevillant nekem, később majd eldől, hogy mi lesz belőle. Nem tudom érdemes-e bárhogy, akár fikcióval, akár áldokumentarizmussal belekavarni.

filmhu: Milyen lehetőségeket látsz a filmjeidet illetően? Mondjuk az Arcokat leadja a tévé, a Játszó gyerekeket meg...

B. T.:... Azt meg a rádió. Valójában ez tűnik a legreálisabbnak, bár ott se nagyon tudnám megmondani, hogy melyik. Papíron ugye két televízió van, ami ilyen műfajokat szokott sugározni: a Duna TV meg a Magyar Televízió. Persze közben mégse szokott, hanem nagy nehezen, néha, valamit. Miközben a Magyarországon készülő két-, háromszáz dokumentumfilmet meg kisjátékfilmet egyértelműen le kellene adni.

filmhu:Lévén, hogy ezt fedi a közszolgálatiság fogalma.

B. T.: Így van, és akkor nem kéne hülyébbnél hülyébb, mindemellett drága műsorokra költeniük, csupán kifizetni a gyártókat, alkotókat, és ezeket sugározni. Na mindegy... Visszatérve nem volna rossz, ha az Arcok lemenne ezeken a csatornákon, sőt természetesnek tűnne. A kisjátékfilmmel az a baj, hogy ha nem tud egy bizonyos súlytalansági állapotot elérni, akkor a mozik nagyon nehezen rakják be egy nagyjátékfilm elé, mert nem akarják terhelni a nézőt. Ez vonatkozik az art mozikra is. Rövid, tömör gyomron vágást nem tesznek oda a forgalmazók, mert kicsit félnek attól, hogy esetleg fajsúlyosabb a szóban forgó kisjátékfilm, mint az őt követő nagyfilm. Persze értem... az emberek nem járnak moziba, és erős az aggodalom, hogy azt az öt nézőt is elveszítik.

filmhu:Szerinted van arra esély manapság, hogy a Játszó gyerekek, vagy bármilyen kisfilm találjon magának forgalmazót?

B. T.: A Játszó gyerekekkel kapcsolatban mutatkoznak halvány jelek az egyik art film forgalmazó részéről, de egyelőre kevés, úgyhogy erről nem is beszélnék. Emlékszem, hogy anno a Szél ment a Halott ember előtt, arra viszont már nem, hogy mondjuk az Eső utánnal, vagy a Gránátokkal ez lett volna. Mint ahogy azt sem értem, hogy miért jelent olyan nagy problémát a 13 perces Posztkatonát betenni valami elé, miközben vannak 90-95 perces filmek, amik bőven elbírnák. Persze akkor már nem tudnak 3 perc reklámot leadni, csak kettő és felet, az meg ugyebár marha kellemetlen. Tulajdonképpen az egyetlen vigaszt egy esetleges külföldi fesztiválmeghívás jelentheti. Ha ki tud jutni egy film, akkor ott  érezheti, hogy sikere van.

filmhu:És neked nincs privilégiumod Velencében? Úgy emlékszem szerették a Posztkatonát, nyilván lett valami kapcsolatod a válogatókkal, vagy egy potenciális koprodukciós partnerrel.

B. T.: Hát, remélem megjegyezték a nevem, vagy legalább a filmem. Ebben az ínséges időszakban, a soha meg nem oldott finanszírozási rendszerben tényleg külföld felé kell nyitni. Remélem a jövőben minél több magyar művészfilm ér el külföldi forgalmazást, ezek biztos, hogy erősítenék a többi film koprodukciós lehetőségeit is. Persze bízom benne, hogy a filmtörvény valamit stabilizál majd a helyzeten, és amit ígért a kulturális kormányzat, nem ragad meg az ígéret szintjén. Ugyanakkor az is egy érdekes állapot, hogy lehet olyan filmeket készíteni, amik nagyon olcsók, mégis nagyot szólnak. Ezt a képességét soha nem is fogja elveszíteni a magyar filmgyártás.