Charlotte Rampling-interjú

Egy vagány hatvanas

filmhu: Zord tekintete messzeföldön híres. Az ember egy szigorú hölgyre számítana…

Charlotte Rampling: (Mérgesen ugat, mint egy kutya) Vaú, vaú! Pedig nem harapok! Jó színésznő vagyok, sokféle arcom van, ez az egyik. Amikor undok módon nézek valakire, húsz évvel idősebbnek nézek ki a valódi koromnál.

filmhu: A Lemming hősnője teljesen szétesett. Végzetes módot választ az érzelmi zsákutcából való menekülésre.

Ch.R: Amihez hatalmas bátorságra van szükség. Ez a nő tele gyengeségekkel, a döntő pillanatban azonban erősnek bizonyul. A lehető legrosszabb játszmába keveredett. Minden létező határt áttört. Nincs már vesztenivalója. Amikor valaki ennyire nem képes koordinálni magát, bármi megtörténhet vele. Istenhez fordul segítségért. És meghúzza a ravaszt. Én nem látom őt egyértelműen rossz embernek. Olyan szerepeket választok, ahol lehetőségem nyílik felfedezni az emberi psziché izgalmas területeit, így önmagamat is. Ha a figura szenved, az az érzésem, nem vagyok egyedül. Társaságot kapsz az ínségben. Nem csak te szenvedsz, a szerep veled dolgozik!

filmhu: Miért olyan érdekes nézni ezeknek a figuráknak a kálváriáját? A szenvedés lenne a közös nevező az emberek között?

Ch.R: (elgondolkodik) Kisebb-nagyobb mértékben igen. Vannak, akik kevesebbet szenvednek, mint mások. Bár erre nem mernék megesküdni. Lehet, hogy csak úgy tűnik. A Lemming főszerepében az érdekelt, milyen károk keletkeztek benne. Sérült nőszemély. Mindannyian szerzünk sebeket, van, aki képes ezt feldolgozni, van, aki nem. Rá az utóbbi érvényes. Ha jobb életminőséget akarsz magadnak, tenned kell érte. Ő nem tudott.  Az undokság elsősorban önmagad felé irányul, nem másokra. A keserűséged benned gyökerezik. Talán nem illesz bele a saját életedbe, senki sem szeret, mert egy rakás szar vagy! És ezt egyre többször mondogatod magadnak. Amitől csak még elviselhetetlenebbé válsz. Mert elhiszed, hogy ez a természeted. Ha nem váltasz időben, úgy maradsz. Könnyű megragadni ebben az állapotban: mindenért a világot lehet hibáztatni. Amíg nem néz magába az ember, addig nincs fordulópont az életében. Meg kell változtatni a nézőpontod, más irányból kell felfognod, milyen helyzetbe kerültél.

filmhu: Megerőltető eljátszani egy ideileg összeroppant nőt?

Ch.R: Egészen élvezem, hogy eszeveszett határokig nyomhatom a figurát. Két felvétel között persze mindig viccelődünk. Ilyen szerepeknél ez a túlélési módszerem!

Bevállalós típus

Amikor a férj eltűnik A homok alatt

filmhu: Az életben elég energikusnak és feldobottnak tűnik. Mindig ilyen?

 Ch.R: Azokon a nagy fesztiválos sajtótájékoztatókon például egészen inamba száll a bátorságom. Nagyon zavarba hoznak az ilyen események.

filmhu: Úgy hallottam, a Homok alatt egyik legszemélyesebb filmje volt.

Ch.R: Igen, komoly tanulmány - tulajdonképpen rólam. Ozon rám építette a történetet. (Rampling nővére öngyilkos lett, a színésznő képtelen volt e veszteséget feldolgozni, és sokáig mély depresszió kísérte - K.L.). Francois tizenhárom évesen a tengerparton szemtanúja volt annak, hogy egy asszony mellől hogyan tűnt el egyik pillanatról a másikra a férje. Csak a törülközője maradt ott. Ez az élmény nem hagyta nyugodni, filmre akarta vinni.

filmhu: Ön abba a színészgenerációba tartozik, amelyik…

Ch.R: Ugye nem hasonlítjuk össze az éveink számát? Úgyis tudja, mennyi vagyok.

filmhu: A ma ötvenes-hatvanas éveikben járó színésznők (Sarandon, Fonda, Streep stb.) az első korosztály, akik már nem törvényszerűen „öregednek bele” az anyaszerepekbe, hanem megmaradnak nőideálnak, talán még szexszimbólumnak is.

Ch.R: Mi, akik a 60-as évek végén váltunk felnőtté, mint a baby boomers-generáció tagjai (a kifejezés a világháborút követő években a születések ugrásszerű növekedésére utal – K.L.), mi vagyunk az elsők a filmekben, akik túl a hatvanon még mindig lehetünk vonzóak, lehet fiatal szeretőnk, vagy új férjünk – mint nekem, ugyanis nősülni készülök egy férfihoz, akit nyolc éve jelent meg az életemben. Olyan szellemben neveltük fel a gyermekeinket is, hogy az már nem a tekintélyelvű szülő-gyermek viszony volt. És ez így van jól. A következő generáció számára mindez természetes lesz.

filmhu: Ez a „felszabadulás” is lehet az oka, hogy az évek során rendhagyó művészfilmek kultikus sztárjává vált.

Egy kis hollywoodi kitérő A gyilkos bálna

Ch.R: Hajlamos vagyok rá, hogy ne olyan filmeket válasszak, amik logikus narratívát követnek. Hollywoodból is meg-megkeresnek, de azok a mozik formulákra, szabályokra épülnek. Semmi bajom velük, csak unalmasnak találom őket, és nem veszek részt bennük. Ha nem így lenne, akkor már rég odaköltöztem volna, hogy „jelen legyek” az amerikai piacon. Az amerikai független filmezés más kérdés, az ilyesmit már szeretem. Egyik kedves munkám Jonathan Nossiter-től (Mondovino) a Signs & Wonders. De egy ilyen film nem a „rendszeren belül” készül.

filmhu: Dirk Bogarde oldalán elvállalta például Az éjszakai portás című tabudöntő film női főszerepét, amely egy zsidó lány és fogvatartója, a náci tiszt szadomazo flörtjéről szólt, amely a Holokauszt után is folytatódik. Nem foglalkoztatja ilyenkor a reputációja, az imázsa, a művészi tekintélye?

Ch.R: Nem. Csak az érdekel, hogy hű maradjak önmagamhoz, és ragaszkodjak ahhoz az úthoz, amin húsz évesen elindultam, amikor ezt a hivatást választottam. Eleinte nehéz volt fenntartanom a minőségi szintet a pályámon. Ma már könnyebb a dolgom. Az imázsom sosem érdekelt. Éppen elég erőmet veszi igénybe, hogy elboldoguljak a saját életemben. Túl sok lenne ehhez, hogy még az imázsomat is formáljam. Az éjszakai portásról gyakran kérdeznek. Mindig azt mondom, ez a film volt az én szerencsillagom. Mert elég bátor voltam hozzá, hogy elvállaljam. Emlékszem, a gyermekem még csak két hónapos volt, a filmért egy vasat sem kínáltak nekem, és úgy éreztem, ez lesz minden idők legnagyobb bukása. Mégis belevágtam. Muszáj volt!

filmhu: Másik merész húzása, hogy egy csimpánz szeretője volt Nagisa Oshima filmjében.

Ch.R: Az én drága Maxom! (nevet) Imádtam őt! Az egyetlen szerető, akinek a képét a férjem elviseli a falon! (nevet)

filmhu: Angol, mégis inkább „francia színésznőként” ismerik. Könnyebben kelt életre francia nőket?

Ch.R: Nem. Inkább úgy mondanám, azért szeretek franciául játszani, mert a nyelv kellő distanciát teremt a szerep és önmagam közt. Az az erőfeszítés, hogy e nyelven kell beszélnem, kiragad a hangulataimból. Mégis, furcsa módon, úgy érzem, franciául tágabb a művészi eszköztáram, a kifejezőkészségem.

filmhu: Melyik nyelven álmodik?

Ch.R: Nem is tudom, valószínűleg mindkettőn. De még az álmok képeit is olyan nehéz megragadni, nemhogy a nyelvezetét. Franciául képzelődöm. Mert általában franciául gondolkodom. Főleg, ha ezen a nyelven beszélek. De ha csak úgy automatikusan teszek-veszek, akkor angolul jár az agyam. Szeretnék írni, talán esszéket, ám semmiképpen nem franciául. Ahhoz nem ismerem elég jól ezt a gyönyörű nyelvet.

Charlotte Rampling a Lemingben Nem öregedik bele az anyaszerepekbe

filmhu: Zökkenőmentesen tud visszatérni a mindennapi élet kerékvágásába? Egy színésznőnek nem könnyebb elveszteni a fonalat az őt körülvevő valósággal?

Ch.R: Mélyanalízis! (nevet) Egész életemet azzal töltöttem, hogy felfogjam a valóságot. Hogy pontosan tisztában legyek a realitásokkal. Mert az apám - aki a hadseregben szolgált tábornokként - mindig azt hajtogatta, egyetlen dolog számít csak: a valóság, a valóság, a valóság! Lázadó alkat voltam, tele álmokkal. Na persze, a 60-as évek! Nem vagyok többé olyan dühödt. Megtanultam nevetni magamon.

filmhu: Emberként és színésznőként mi a mottója?

Ch.R: Soha meg nem alkudni! Ne bocsásd áruba önmagad, csak azt tedd, amit érzel, hogy tenned kell. A személyiséged integritását mindig meg kell őrizni. Amikor befejeződik egy forgatás, kicsit elveszettnek érzem magam. Ilyenkor állandóan emlékeztetnem kell magam rá: „Nincsen semmi baj, minden rendben, nyugi, nyugi!” Aztán szépen megszűnik ez a rossz érzés.