Családi tűzfészkek

Európa filmhét

A tavalyi filmhét emlékezetes meglepetése volt Martin Sulik Tájkép című munkája. Az idén a cseh és szlovák film egyik új felfedezettje Alice Nellis (Családi titkok) debütál nálunk. Férje halálát követően a középkorú Milanda úgy dönt, teljesíti haldokló hitvese utolsó kívánságát, hogy Szlovákiában temessék el. Apa persze már fél éve halott, a szekrényben őrzik hamvait. Most felkerekedik a család, hogy a cseh kisvárosból elindulva végrehajtsák az elhunyt óhaját. Milandával tart két lánya, veje, unokája és a nagymama is.

A film első felében négy generáció egymás mellett élésének tanúi lehetünk. Az egyik lány, Zuzana éppen megcsalja férjét egy szerény képességű festővel, ám nem tud dönteni a két férfi között, kilátástalanul hánykolódik kapcsolataiban. Testvére, Ilona egyedül neveli eleven gyermekét és ismét terhes. A világ változásaiból mit sem sejtő, egyre szenilisebb nagyi pedig komoly teher mindannyiuknak. A rendezés azonban Milanda és felnőtt lányaihoz fűződő viszonyára összpontosít. Az elhallgatások a ki nem mondott vádaskodások szétfeszítik a család amúgy is ingatag keretét. A titkok és hazugságok szorításában a szeretet esélyei ugyancsak szűkösek.

A road-movienak álcázott második részben a titkok felszínre törnek, a néha humoros, morbid kalandok végül is összekovácsolják a családot, az újrakezdés lehetőségét kínálva nekik. Az utazás egyfajta lelki megtisztulás, a végén a gyónás és a megbékélés szertartásosságával. Az Apa „hamvai” felett imát mormoló papot Martin Sulik játssza. A nagynevű kolléga előtti tiszteletteljes főhajtásban azonban mintha kimerülnének Nellis tartalékai. A család feje fölött gyülekező sötét felhők elvonulnak, átadva helyüket a napfénynek, a nagy egymásra találások és összeborulások édeskés hangulatának. Az elmaradt drámát, a televíziós játékok jellegtelen képi világát viszont nem tudják feledtetni velünk. A cseh film hagyományait felvillantó jelenetekben felfedezhetjük ugyan az alkotó tehetségét, de a Családi titkok nem lép túl az iskolai dolgozatok színvonalán.


A spanyol film népszerűségének hullámain hajózott be hozzánk Javier Balaguer Enyém vagy! című filmje. Hősnője, Angela az első látásra beleszeret jövendőbelijébe, gyors házasságát azonban a kijózanodás hétköznapjai követik. A férj szeretné kalitkába zárni hitvesét, nem engedi dolgozni, mindenről maga kíván dönteni helyette. Angela cselekvésképtelen mellette, titokban dohányzik, beiratkozik az egyetemre - megpróbál kitörni férje fojtogató szeretetéből. Joaquin rögeszméje a nő kisajátítására viszont egyre elviselhetetlenebbé válik, kémkedik utána, megfenyegeti, végül agyba-főbe veri Angelát, aki beadja a válókeresetet. Az események ekkor erőszakos fordulatot vesznek …

Gondolatilag a film legizgalmasabb eleme Joaquin figurája. Ő egy igazi macho, az ellenállhatatlan férfi prototípusa. A társadalomban és a családban elfoglalt helyét egyaránt túldimenzionálja. Nagy munkabírású, aki még kislánya születése közben is szakmai előléptetéséről beszél mobiltelefonján. Eljátssza az ideális férjet a barátok és az anyós előtt. Birtokolni akar mindent és mindenkit, különösen feleségét. Mialatt összerugdossa az „engedetlen” nőt, eszeveszetten üvölti fülébe: Több tiszteletet, több tiszteletet! Ismerjük fajtáját, legszívesebben egy talapzaton pózolna feszesen, az asszonyok a lába előtt áhítattal suttognák nevét. A leginkább persze felesége megbecsülésére és szerelmére vágyik, ez bizonyítaná erejét és férfiasságát. A spanyol filmben évek óta kitüntetett figyelem kíséri ezzel a férfiképpel, tradícióval való leszámolást. Történetünk végén Joaquin magatehetetlenül ül a rehabilitációs intézet kertjében, Angela és gyermekei pedig mosolyogva búcsút intenek neki. Almodóvar hatása érezhető itt, de az iróniából több, a beszédből pedig kevesebb kellett volna, hogy mindez emlékezetes maradjon. A kommersz felé kacsintó rendezést ritkán egy-egy bensőséges megoldás szakítja meg. A kamera ráközelítése az összevert nő jegygyűrűs kezére olyan filmes gondolkodásról árulkodik, ami itt csak vendégségben jár. A szájbarágós dialógusok miatt a drámai konfliktus mesterkélt és illusztratív lesz, Balaguernek nem sikerül megvetnie lábát ünnepelt kortársai között.


Silvio Soldini filmjének, a Széllel perzselve legnagyobb meglepetése, hogy alig van olasz vonatkozása. Hőse Tobias Horvath egy csehországi kisvárosban született. Gyermekkorát nyomorban töltötte, az utcán lebzselt, iskolába is elsősorban diákszerelme, Line miatt járt. Anyja koldus és kurva volt, apját nem ismerte. Egy családi tragédiát követően a tizenéves Tobias egyedül útra kelt, elhagyta otthonát, nyugatra vándorolt felejteni, új életet kezdeni. Most húszas évei közepén jár, Svájcban él, franciául beszél és egy óragyárban dolgozik.

Soldini a társadalom alján, perifériáján élők világába visz bennünket. Tobias és barátai hajnalban kelnek, a kemény és lélekölő munka után esténként a zajos és füstös kocsmában iszogatnak. A reménytelen kelet-európai menekültek közösséget alkotnak: a málladozó vakolatú szobák mélyéről alkalmi szerelmek, kényszerből születő barátságok, jobb sorsot és megváltást remélő emberi tekintetek néznek vissza ránk. A film jeges tárgyilagossággal ábrázolja a hideg és ködös svájci kisvárost, amelyre éles kontrasztként feleselnek a havas hegycsúcsok vagy a zöldellő erdők vágyképei. De Tobiast rémálmok és víziók kísértik éjszakánként, amik elől a könyvekbe és az írásba menekül. Az ember csak úgy válhat íróvá, ha előtte semmi lesz – fogalmazza nekünk hangosan.

Soldinitől két éve a Kenyér és tulipán című igényesen szórakoztató filmet láthattuk ugyanitt. Mostani opusza sem adja lejjebb, a melodramatikus szabványkeretbe helyezett történetet visszafogottan mutatja be, nem az eseményekre hanem az érzelmekre irányítva figyelmünket. Az emlékeikbe zárt, érzelmeik útvesztőjébe került szeretetre éhes emberek számára is van kiút. Tobias megtalált szerelmével és annak gyermekével a napsütötte tengerparton fekszenek. Olaszul tanulnak. Mindig van remény.