Csend és kiáltás
Jancsó 1968-as filmjét azonban ne bízzuk csupán rájuk. Bízzuk önmagunkra, mint minden jelentékeny alkotást. A Csend és kiáltást érdekes pillanatban mutatták be, a ’68-as párizsi és prágai megrázkódtatások előtt néhány hónappal. Nem, mintha direkt kapcsolatot vélnék felfedezni e film és a napi történelem között: ez majd a következő opuszra, a Fényes szelekre igaz. Itt most a történelem háttérbe fakítása a meglepő. Szegénylegények? Csillagosok? Mindkét remekműben vad erővel, zuhatagként hullámzott Történelem: az összezárt nagy embercsoportokat a rendező különös formanyelve rituálisan mozgatta: a legtöbb későbbi Jancsó-filmre is ez lesz majd érvényes. Itt kevésbé: a Csend és kiáltás eddig Jancsó legzártabb, kamara-jellegű darabja. A nyitott, tág tér és a zárt belsők kontrasztja emlékeztet a Szegénylegények éles kontúrú világára, de sok másban nagyon különböző. Itt épp a kontúrok szürkébbek, homályba veszőbbek. Tudjuk, mikor játszódik (1919 után), de nem tudjuk, nem egészen ismerjük, sőt nem is értjük az előzményeket, meg a titokban tartott okok-okozatok pontos láncolatát. Valakit bujtatnak egy parasztgazda tanyáján; két baljós asszony méreggel itatja a férjet. Csendőrök kutatnak és nyomoznak. A csendőr és a bujkáló között rejtélyes kapcsolat van...
Megint a kínzó élmény, de csak meghatározatlanul, inkább tudattalanul: nem csak akkor, máskor is játszódhatna. De mi az a máskor? Jancsónál mindig „áthallásra” gyanakodtak. Hogy talán 56-ról akarna mondani valamit? A megtorlás témája különösen, de a “fegyverek kritikája”, ez a marxista klisé-kifejezés is rögtön gyanús lett, ha Jancsónál találkozott vele a hatalom. Mint jelentős alkotásoknál, ez a politikai-történelmi „áthallás” nem olyan egyértelmű. Nem allegória. A legjobb Jancsó filmek nem csak, és nem elsősorban azért jók, mert „másról (is) beszélnek”. Magam például általában az első síknál, a mondott, a vállalt történelmi helyzetben fogadtam el a történeteit, nem akartam mindenáron „mást látni” bennük. Hogy mégis belopózott a néző tudatába, az a filmet dicséri: nem kettős beszéd, nem ravasz „odamondás”, hanem a primér történet többlet tartalma ez. Egyrészt a forgatókönyv érdeme: sok réteget tartalmaz, másrészt az előadásmódban van valami különös, balladai, töredezett. A dialógok sohasem illusztrálják a cselekményt, valahogy túl keveset mondanak. Nem egyértelmű cselekedeteket látunk: mérgező asszonyok, de miért mérgeznek? Az áldozatok és hóhéraik különös felcserélhetősége… Mindez különös hangulatot sugároz a vászonról. A fegyveres hatalom emberei félnek. Görcsben él, görcsben rángatózik mindenki. Marionett-figurák egy értelmezhetetlen bábjátékos színpadán. A film stílusa is: feszes, mint húr, de görcsösnek azért nem mondanám.
Feszes, mert mindig lesben kell állni, ugrásra készen. A nézőre ráragad a vadász és a vadászott, az üldözött lelkiállapota. Mindkettő lelkiállapotából ránk árad valami. Jancsó filmjeit látván a kritika, a néző is zavarba jött, hogy lélektanilag gyakran nincs, vagy kevés van megindokolva, előkészítve. Jancsó mindig az ellentétét adta a hagyományos „lélektani” filmnek. Nagyon messze Bergmantól. Szándéka sohasem a pszichológiai elmélyültség volt. Valamivel közelebb Antonionihoz (persze a formanyelv révén is rokonok), de az olasz filmmodernség hatvanas évekbeli pápája is egészen más. Leginkább még az első jelentékeny film, az Oldás és kötés „antonionis”, utána már egyik sem, bár még emlegették.
„Allegro Barbaro” – ez a Bartók (majd Jancsó) használta két szó erre is a legjellemzőbb. A barbárságnak valami kopár vonzereje. Itt az életért hazudnak, a halállal szemben hazudnak, itt valahogy nem aljasak, nem sunyik; a vereség varázsa csillog szemükben, a fatalizmus tudomásul vétele. Majd a különösen szép befejező képsor egy váratlan kifehéredéssel: hogy mégsem kell beletörődnünk a végzetbe.
Csak beharangozót írtam: ennek végére kívánkozik, hogy a Csend és kiáltás volt Kende János bemutatkozása Jancsó kamerája mögött: egy nagyívű operatőri pálya kezdete.
Csend és kiáltás (1968) – Rendezte: Jancsó Miklós. Írta: Hernádi Gyula. Kép. Kende János. Vágó: Farkas Zoltán. Hang: Toldy Zoltán. Szereplők: Törőcsik Mari (Teréz), Drahota Andrea (Anna), Madaras József (Károly), Kozák András (István), Latinovits Zoltán (Csendőrparancsnok), Bujtor István (Kovács II.). Gyártó: Mafilm 4. Játékfilmstúdió. 83 perc. Bemutató: 1968.március 14.
