Dalok a konyhából; Deus ex machina

Az Istenek a fejükre estek

De mi van a norvég férfiakkal? Folke – és kutató társai – autóba szállnak, utánfutójukon lakókocsi, hogy az Isten háta mögött megfigyeljék önkéntes „gazdáikat” – a konyhájukban. A svédnek napokig nem nyit ajtót a magányos norvég „farkas”, míg egy nap Folke (Tomas Norström) beülhet a feltérképezendő objektumban elhelyezett őrhelyére, hogy onnan sasolja az idős, morózus Isakot, aki határozottan és minden tekintetben kívül esik az IKEA célcsoportján.

Isak (Joachim Calmeyer) egyetlen látogatója, Grante, majd’ mindennap traktorral érkezik a házhoz. Elkávézgatnak A farmer szeretetének, aggodalmának tárgya öreg, beteg lova, akinek orrából szivárgó vérét már alig tudja elállítani.

Konyhai tevékenység a „célpont” környékén nem zajlik, és a „gazda” mindent elkövet, hogy egyetlen privát megmozdulását ne tudja kikémlelni a svéd – aki egyébként is: már a háborúban „semleges” volt. Nem mindenkinek jut a kínlódás osztályrészül. A férfiemberhez vezető legrövidebb út: az alkohol gyakorlati alkalmazásával Folke kollégája gyorsan oldotta a gátlásokat, bár az elvonási tüneteket már nem tudta orvosolni – de hát mindennek megvan az árnyoldala.

Bent Hamer magával ragadó, egyedi humorú, rendkívül érzékeny vígjátéka bravúros produkció. Egy idő után (teljességgel feleslegesen) aggódni kezdtem: lesz-e elegendő „matéria” Folke és Isak történetében? Vajon miért nem mutat be Hamer – ezzel párhuzamosan – egy másik kísérletet is?

A norvég rendező nem csupán két egyedülálló, egyedül élő, hanem két magányos férfi kapcsolatának alakulását mutatja be bámulatos érzékenységgel: a feloldhatatlannak tűnő ellentéteken, az elszigeteltségen, a bizalmatlanságon át az egymásra utaltságig.

Túl az emberi tényezőkön, az elsőrangú színészi játékon és a hibátlan dramaturgián: Hamer - Philip Øgaard operatőrrel – tökéletesen rekonstruálta az ötvenes évek – tárgy- és formakultúráját tekintve – stílusgazdagsággal nem vádolható, praktikumra törekvő,  „maszkulin” világát.

Hamer filmjének komikuma utánozhatatlan. Az alkotó – mivel bámulatba ejtően „keveri” a lélektani dráma és a vígjáték elemeit – egyedi szemléletével „vérátömlesztést” hajtott végre a komédia műfajában, amely (egyre növekvő rémülettel bambulva a zsáner zuhanórepülését) valóságos partizánakció.

Amíg Hamer extrém helyzetet teremt a mindennapi életben, Elia Suleiman cannes-i zsűri nagydíjas alkotása, a Deus ex machina azt mutatja meg, amikor az extremitás a mindennapok elválaszthatatlan része. A Názáretben született, több mint egy évtizedig New Yorkban élő, majd kilenc éve Jeruzsálembe költöző palesztin alkotó Krónika szerelemről és szenvedésről alcímű filmjében percenként robban egy bomba, sül el a fegyver, vagy – mélyebb értelemben is - hatol a szívbe a kés.

A szenvtelenség túlmutat a kirobbanó indulaton

A palesztin-izraeli konfliktus egyik aggasztó következménye, hogy az intellektuálisan bizonytalan nyugat-európai értelmiség körében elfogadottá és politikailag korrektté vált a közbeszédben és a publikációkban az Izrael-ellenes, úgynevezett „új”-rasszista, „új”-antiszemita tónus. Suleiman francia-marokkó-német koprodukcióban forgatott munkája éppen ezért (is) rémisztően bátor – bizonyos szempontból: „önző” -  munka.

E.S. (akit Buster Keaton „alteregója”, a rendező alakít) rezzenéstelen arccal, de egyre kétségbeesettebben járkál názáreti lakásában, a falat beborító sárga „post-it” cetlik között, belebonyolódva össze nem álló forgatókönyve részleteibe. Hamarosan beteg apját látogatja a kórházban, és minden egyes nap találkozik Ramallahban élő palesztin szerelmével. A Názáretet Ramallahhal összekötő utat elzáró izraeli ellenőrző pontok miatt a randevúk helyszíne az út menti parkoló. A kapcsolat: sajátos pantomim-előadás. A kezek játéka. Némaságot követel. Nyitókép-jelenete: palesztin fiúk csapata Mikulást üldöz, akinek zsákjából hullanak az ajándékok. A mellében: kés.

Majd: E.S. vezetés közben kidob egy barackmagot az ablakon, s fölrobban egy izraeli tank. A szomszédok szemetet dobálnak egymás udvarára (ekkor hangzik el a film legszellemesebb, legabszurdabb dialógusa). Egy kocsiból minden este Molotov-koktélt dobnak egy házra. A kórházban az orvosok és a betegek együtt fújják a cigarettafüstöt a folyosón, utóbbiak tolják maguk mellett az infúziót. És meglehet, E.S. némaságra ítélt, gyönyörű-amazon szerelmét (Manal Khader újságíró kolléga filmes debütálása) terrorista-akciók végrehajtása miatt csempészi át a kocsijában, a „határőröket” Jasszer Arafat-lufival megtévesztve az ellenőrző ponton. Az izraeli milicistákat a Mátrix Trinitijeként, ha úgy tetszik, Ang Lee Tigris és Sárkányának nindzsájaként „aprító” szerelmes nő: félelmet kelt. Nehéz elfogadni, hogy ugyanő játszik E.S. kezeivel talán órákig a kocsiban.

Suleiman – E.S.-ként - egyszer provokál, mikor a kipát viselő, mellette a kocsijában várakozó férfinak lejátssza Natacha Atlas arab pop-díva I put a spell on you című slágerét.

A rendező humora gyakran sokkal inkább riasztott, mint hogy nevetésre ingereljen. Ebben a világban nem beszélnek, nem mosolyognak egymásra, és nem is sírnak a szerelmesek. Itt nincs ideje, helye sem a szerelemnek, sem az alkotásnak, kizárólag az „alkotói+ válságnak.

Suleiman száműzi színészi „alakításából” a gesztusokat, a mimikát, mert nem tehet mást, mint hogy  „anti-játékot” mutat be. Elidegenít. Filmjével érzelmileg „azonosulni” nekem nem sikerült. Úgy vagyok vele, mint Petőfi a Kárpátokkal: csodálom, ám de nem szeretem. Intellektuálisan – az értelmezés szempontjából - az egyszeri megtekintést kevésnek ítélem.

A szenvtelenség, talán közöny túlmutat valamin: a dühön, a kirobbanó indulaton – vezérelje azt akár a szerelem -, az agresszión, a gyűlöleten. A Deus ex machina című „szomorújáték” műfaját tekintve: komédia.
Tökéletes, teljességgel „reménytelen” munka.