De kik azok a Lumnitzer nővérek?

A kritikához való jog

A film egyik jelenetében a Félszemű Pávián étterem méltán híres séfjének specialitását rendelik a Lumnitzer nővérek, ám hiába minden várakozásuk, az elkészült ételt kénytelenek a szalvétába köpni, olyannyira ehetetlen. A néző meg csak fészkelődik a székében, hiszen hasonló gondokkal küszködik: egy Bacsó Péter filmet nem illik visszaküldeni a konyhára, hogy nincs eléggé kifőzve és elkeverve, ahogyan az egyik Lumnitzer is azt a következtetést vonja le az eset után: "Meg kellett volna ennem."

Udvariasságból ugyebár. Ugyanakkor az utolsó jelenetben Milica azt mondja főszereplőnknek: "Azt írsz amit akarsz." Bacsó Péter filmje a véleményalkotás szabadságához való jogról szól: az étteremkritikus Lumnitzer nővérek megírják az igazat az éttermekről: ha nem kapnak rozskenyeret, ha nem kapnak szalvétát, ha nem megfelelő az étel minősége - nem hallgatják el udvariasságből, sőt vitriolos hangnemű cikkekben adnak hangot nem éppen hízelgő véleményüknek. (Az ötletet a valóságból merítette az író-rendező: a Népszabadságban Witman fiúk néven publikálnak a gasztrokritikusok.)

A szolgáltatás minőségén kellene emelni Hegyi Barbara

Bacsó Péter filmje ugyan ígéretesen kezd, azonban rettentő hamar lelankad, és nem kel új életre. Az alapszituáció szerint a felháborodott étteremtulajdonosok a kvázi- szakszervezethez fordulnak segítségért: tüntessék el a színről ezeket a Lumnitzer nővéreket, akik lehúzó kritikáikkal ellehetetlenítik az üzletet számukra. Egy pillanatra felmerül ugyan a lehetőség, hogy talán a szolgáltatás minőségén kellene emelni, akkor talán nem érné annyi szó a ház elejét, de gyorsan leszavazzák ezt az ötletet, és a likvidálás mellett maradnak.

A végrehajtó terminátor szerepében Hegyi Barbara jelenik meg magyarított Lara Croft - Tomb Raiderként, hogy leszámoljon a két recenzenssel, akikről rövid úton kiderül, hogy női fedőnevük ellenére hímnemű lények: Alföldi Róbert és Rudolf Péter kelti életre a két nővér figuráját. Szándékosan kerülöm az alakítás kifejezést, mert mindkét/három színész jelenléte teljesen rendezetlen, a sokéves rutin menti meg őket a vásznon a bukástól. Hiába a jelmezek (sál , sapka, páncél) csak a médiaszereplésekből ismert Alföldi Róbertet és Rudolf Pétert látjuk a vásznon. A karakterformálásra lehetőség sem nyílik: a főszereplőket ugyanis egy narrátor jellemzi az egyszerűség kedvéért: "szeretett ébren álmodozni, mert", "szeretett fejen állni, mert". A színészek számára megmaradnak a dialógusok szörnyű kínrímei (nem rossz a zokni, meg lehet szokni) és a papírízű párbeszédek Catullusról és szabadságról, valamint a magányos főhős szexuális frusztrációiról árulkodó képzelgések csöcsökről és bugyikról.

A fő cselekményvonalat képező, bontakozó rabló-pandúr szerelem kidolgozása, a jelenetek egymás-után illesztése teljesen esetleges. A felsorakozó nagy zabálás jelenetekben hol felbukkan a kivégzőosztag, hol nem, hol szövődik a vonzalom, hol nem, hol zsarolással, hol fenyegetéssel próbálkozik a szakszervezet, a film azonban egyhelyben toporog, nemhogy a feszültség nem nő, de nemegyszer a tét is elfelejtődik. A végletekig nyújtott történetszövés meg-meg bicsaklik, egy-két jelenet szinte bárddal van egymás mögé illesztve, ami az egyébként is ritmustalan filmet még tovább lehetetleníti. A fényképezés életlenségére (a szereplők arca helyett a csillárra húzott élesség) rásegítenek még olyan szarvashibák is, mint a Sportszeleten snittenként megjelenő és eltűnő csomagolás. A befejezésben az álomvilág távlataiba tolódik a megoldás, a jó győzedelmeskedik a rossz felett, a szabadság legyőzi az elnyomást, sőt a főszereplők dalra is fakadnak.

A Lumnitzer nővérek mindezek ellenére sem annyira rossz film; ahogyan a gyorskaja kapcsán is megjegyzik a Lumnitzerek, nincs íze – az is valami.