Egyről a kettőre (A Filmtett születésnapja Erdélyben)

A magyar nyelvű kulturális sajtó változásait figyelemmel követő szemlélő számára az utóbbi évek egyik legrokonszenvesebb meglepetésújságja minden bizonnyal az Erdélyben, Kolozsvárott tavaly júniusban indult Filmtett volt. A havonta megjelenő periodikát a mindenféle hagyományt nélkülöző helyi közegben a semmiből teremtette meg néhány fiatal, húszas évei elején-közepén járó erdélyi kritikus és filmőrült, s afféle légüres térben igyekszik immáron egy éve fenntartani.

Ez afféle kultúrmissziónak is tekinthető, lévén a Filmtetten kívül jelenleg egyetlen, a mozgóképre fókuszáló újság sem létezik Romániában – mégpedig nemcsak magyar, román nyelven sem.
A Filmtett egyfajta – a szó legnemesebb értelmében vett – fanzine: amellett, hogy a szerkesztésben jelentős szakmai kompetencia érvényesül, itt senki sem haszonszerzésből, vagy nyereségvágyból dolgozik: a belső munkatársak mindegyike úgy adja a maximumot, hogy cserébe elég számára, ha a legfrissebb számot kézbe veheti. A lap mára komoly rangot vívott ki magának a magyar nyelvű filmes újságok palettáján, azzal együtt, hogy igen mostohán bánt vele a sors a magyarországi terjesztésben: a Filmtett – a bürokratikus sorompók miatt – úgyszólván csak „pult alatt” volt kapható az Odeon tékában, a Művész és néhány kisebb moziban.
Annak, hogy a Filmtett valóban mekkora tiszteletnek örvend nálunk is, mindennél többet mondó bizonyítéka a tény, hogy május 11. és 13. között Kolozsvárott tartott, vetítésekkel, kerekasztal-beszélgetésekkel körített egyéves születésnapjára a magyarországi filmújságok csaknem teljes létszámban képviseltették magukat: a Cinema és a Vox kivételével mindenki – a filmhu a Filmvilág, a Metropolisz, a Pergő Képek, és a Filmkultúra – megjelent. Már önmagában véve fegyvertény, hogy ezek az újságok egyszerre, egy helyen összegyűltek – Magyarországon erre még sohasem került sor. A beszélgetésen szó esett a kritikaírás jelenlegi helyzetéről, kritikus és olvasó, illetve a tömeg- és elitfilm viszonyáról – s igazi nyertese a magyar kritikaírás volt.
A zárónapi kerekasztal körül a helyi erők – az erdélyi filmesek – foglaltak helyet. A szegénység nivellál, a nincstelenség egyenlősít a filmgyártásban is: Románia elmondhatja magáról, hogy itt az államilag támogatott és az amatőr filmkészítés gyakorlatilag ugyanazon a szinten áll, mivel az országban jelenleg alig lehet beszélni filmgyártásról – sem államilag finanszírozottról, sem függetlenről. Ilyen körülmények között az „erdélyi magyar film” nem egyéb minden tartalom nélküli, üresen kongó jelzős szerkezetnél. A helyi magyar rendezők mostanában kizárólag a televízióknak (Duna, Román Állami TV, magyar közszolgálati 1 és 2) dolgoznak, s az vágyaik netovábbja, hogy rövidfilmet forgassanak celluloidra – nagyjátékfilmmel pedig még álmaikban sem számolnak. Jellemző módon az elmúlt évtizedben az egyetlen erdélyi magyar nagyjátékfilm Tompa Gábor Kínai védelem című darabja volt – egy színházi rendező által nemzetközi koprodukcióban forgatott munka. Ennyi, nem több: a valamikori nagy múltú kolozsvári magyar film (itt egykor Kertész Mihály, Korda Sándor és Janovics Jenő dolgozott, utóbbi filmgyárat is építtetett a 20-as években a városban!) ma egyszerűen nincs, nem létezik. Az ifjú rendezőjelöltek Magyarországon próbálnak szerephez jutni, a Duna Műhely és – újabban – az Inforg Stúdió ajtaján kopogtatva.
De hogyan is lehetne szó magyar filmgyártásról Erdélyben, ha maga a román film sincs sehol? A 90-es években tíz év alatt mindössze nyolc nagyjátékfilm született, tavaly csupán egyetlen, az állam pénzelte mű készült (Cristi Puiu: Az anyag és a zseton). Idén pedig lehet, hogy egy film sem lesz. S ez csak a jéghegy csúcsa: ha véletlenül elkészül egy produkció, úgy a forgalmazás nem működik, a 90-es években gyártott opuszok közül legtöbbnek a tavaly októberi Szenzoron, az első román-magyar filmfesztiválon volt a premierje (Nae Caranfil: E pericoloso sporgersi, 1993; Dan Pita: Pepe es Fifi, 1994; Nicolae Margineanu: Nézz előre haraggal, 1993; Mircea Danieluc: A csigák szenátora, 1994; Stere Gulea: Tényállás, 1995; Sinisa Dragan: A hosszú vonatozás, 1998; Bogdan-Cristian Dragan: A sátor, 1998; Lucian Pintilie: Terminus Paradis, 1998).
Cristi Puiu nem mindennapi kalandok árán készítette el opuszát (az állammal, a finanszírozóval késhegyre menő partikat játszott le forgatás előtt és alatt), de a bemutatásra mindmáig nem került sor: Az anyag és a zsetont csupán egyszer vetítették a tavalyi, marosvásárhelyi Alternative fesztiválon, és a napokban mutatták be Cannes-ban, a Rendezők Kéthete szekcióban. Országos forgalmazásról azonban szó sem lehet, manapság Romániában román filmet nemigen játszanak a mozik: ha mégis, akkor megmaradnak a 70-es, 80-as években élt és alkotott Sergiu Nicolaescu (a helyi Várkonyi Zoltán) retrospektíveinél.