Élethiányosok, reményfosztogatók

Európa filmhét

Alekszej Muradov Papírsárkány c. filmje igazi emberpróbáló opusz. A helyszín: kisváros valahol a rozsdarágta posztszovjet, újraorosz országroncs egy eldugott sarkában. A főhős hajnalban munkába készül, zsémbel vele az asszony, baromfi lakja a párkányt, gyilkos szürkeség, rohad és mállik minden, mint a harmadhetes pirog – penész virágzik a birodalom romjain. A férfi játszik nagy szemű, érzékeny, tolószékhez kötött fiával, s megígéri neki, hogy munka után sárkányt eregetnek, amin a kissrác nagy lelkesedéssel dolgozik már napok óta. A főszereplő végül felveszi az egyenruháját és bemegy a munkahelyére, a börtönbe, ahol hivatalos ítéletvégrehajtóként tarkón lövi a halálraítélteket.

Kevés ennél keserűbb filmet láttam – Tarr Bélának igencsak kapaszkodnia kell, hogy képben maradjon. Míg Tarrnál a veszélyesen goromba fekete az irányadó szín, itt minden valamiféle szétázott szürkében úszik, csak annyira színes, hogy fájjon a végtelenségig fakított, kilúgozott színek hiánya. Az utolsó ítélet idejének pokol-világítása ez, amikor már nem nincs se nap, se hold, csak a bűnök és a sajgó fájdalom áraszt némi lidércfényt. Mintha Tarkovszkij Stalkerét látnánk, amint a kárhozottak világában idegenvezet.
Jó film, akinek van elég optizmustartaléka a nap hátralevő részére, annak feltétlenül ajánlom.
Kevés ennél keserűbb filmet láttam – Tarr Bélának igencsak kapaszkodnia kell, hogy képben maradjon. Míg Tarrnál a veszélyesen goromba fekete az irányadó szín, itt minden valamiféle szétázott szürkében úszik, csak annyira színes, hogy fájjon a végtelenségig fakított, kilúgozott színek hiánya. Az utolsó ítélet idejének pokol-világítása ez, amikor már nem nincs se nap, se hold, csak a bűnök és a sajgó fájdalom áraszt némi lidércfényt. Mintha Tarkovszkij Stalkerét látnánk, amint a kárhozottak világában idegenvezet.
Jó film, akinek van elég optizmustartaléka a nap hátralevő részére, annak feltétlenül ajánlom.

Doris Dörrie új, Meztelenkedés című filmjét ellenben csak abban az esetben ajánlom, ha már minden más lehetőség kimerült, esetleg elkap minket az eső, és nincs nálunk ernyő. Ha a szívvel forgatott Papírsárkány az élet szörnyűségéről szólt csontropogtató módon, de igazi humánummal, úgy a Meztelenkedés az élet hiányának szörnyűségére példa. Amikor nem csupán a filmbeli szereplők problémája, hogy nem tudnak a kliséiktől és közhelyektől szabadulni, de a rendezőé is. Három harmincas évei elején járó pár összejön, hogy egyre felszínesebbé váló barátságuk ápolására elfogyasszanak hatosban egy könnyű vacsit a közülük leggazdagabbá vált kettős luxuslakásában. A kis társaságon belüli félrekefélések tudása és gyanúja lebeg a légben, de szinte csak mellékesen, a társaság ugyanis elméleti fejtegetésbe kezd a boldogságról, annak hiányáról, felteszik a „hol rontottuk el” című középkorú nyávogós lemezt is. A csevely során felmerül a kérdés: vakká teszi-e a megszokás az érzékeket? Felismernék-e sok év után a párok bekötött szemmel pusztán érintéssel egymás testét, vagy fel se tűnne nekik, ha más bőréhez érnek. Szó szót követ, és elhatározzák: gyakorlati próbát tesznek: négyüknek bekötik a szemét, az épp nemrégiben szakító pár pedig bíráskodik. A tapi meg is történik, majd tanulságainak elemzésére a szereplők újabb veretes monológokat szentelnek. Aki esetleg bővíteni kívánja a „legfárasztóbb közhelyeim a szexről és szerelemről” című emberriasztó kisszótárát, az nem fog csalódni ebben a filmben, akinek viszont már a margón sincs hely, az inkább nézze meg Ken Loach Édes kamaszkor című új külváros-opuszát.

Ken Loach: Édes kamaszkor

Ken Loach-ban ritkán csalódik az ember: nem siet, nem túloz, nem hőbörög vagy drámázik fölöslegesen, egyszerűen csak elmondja, mi újság éppen a Futrinka utcában. Ahogy az ember a barátjának mesél: közvetlenül, sallangok nélkül. Most éppen az van, hogy a külvárosi kamasz Liam anyja pont a fiú 16. születésnapján fog szabadulni a börtönből. Az anyjához feltétel nélkül kötődő, és érte mindent feláldozni kész srác nagyon készül az eseményre, mindent megtesz, hogy anyja, illetve a vele élő lánytestvére és annak kislánya új életet kezdhessen. Az elképzelés szép, a megvalósítást azonban több akadály is nehezíti, az anya Stan nevű vadparaszt barátja például, vagy a fiú gonosz és érzéketlen nagyapja, na és persze elsősorban az, hogy az új élethez dohány kellene, sok. A gyorsan sok dohány pedig vagy lottó vagy drog, és az utóbbi biztosabb. Liam tehát az új és tiszta életet dílerkedéssel igyekszik megalapozni. A következmény nem lehet kétséges: a szitu egyre zűrösebb lesz, a bűnös-bűntelen naivok, kispályás suttyók és keményen játszó drogmenők világában, minden eltökélt vagánysága és makacs jószándéka ellenére, környezetével és magával szemben a 16 éves Liamnak annyi az esélye mint harmatcseppnek a pokolban. Megint egy ló Loach-film, erős egyszerűség, tiszta hang, elkúrt világ, remény az ablakban.