Előre! - "2001-ből nézve mindez már abszurd és vicces" - Beszélgetés Marozsán Erikával
- Nagyon jónak tartottam a forgatókönyvet, nagyon szeretem a Danit, és ennyi. Egyszerre jártunk főiskolára, és ott már csináltunk együtt egy rövidfilmet. Ez főiskolás gyakorlat volt, Török Sándor regényén (Valaki kopog) alapult. Az osztályból minden rendezőhallgató egy epizódot kapott belőle, és így összeállt egy egész kisfilmecske.
- Miért szeretsz Erdélyi Danival együtt dolgozni?
- Végül is egy korosztályból vagyunk, és nagyjából egyszerre fogjuk lentről szagolni az ibolyát, és nagyon szimpatikusak vagyunk egymásnak. ő még nem csinált sok filmet, ezért szűz szemmel fog hozzá egy filmkészítéshez, és ez mindig nagyon jó.
- Mi a különbség egy fiatal rendezővel való közös munka és egy hétpróbásabb, idősebb rendezővel való együttműködés között?
- Ez inkább a rendező személyétől, s nem a korától függ. Mert van, akinek már húszévesen olyan élettapasztalata van, hogy biztosan tudja, mit akar, amíg egy hatvan éves ember talán még mindig bizonytalanságok sorával küzd. Ez lehet pozitív is, és negatív is. Nem is annyira az fontos, hogy egykorúak vagyunk, hanem hogy a főiskolán sokat voltunk együtt és hogy jól ismerjük egymást.
- Milyenek Erdélyi színészvezetési módszerei?
- Most még azért a közepén vagyunk egy filmnek, tehát erről még így elég nehéz beszélni.
- Egyszer már dolgoztatok együtt.
- Igen, de azért persze mindig változik az ember. Egyelőre próbálunk megküzdeni a nehézségekkel, például, hogy itt sorra szálingóznak be az öltözőbe az ájuldozó gyerekek.
- Hogyan emlékszel vissza azokra az eseményekre, amiről épp forgattok? Mert ez azért jócskán a gyerekkorunk.
- Igen. A múltkor éppen beszélgettünk itt valakivel, hogy az a legszebb, hogy tulajdonképpen olyan, mintha tegnap történt volna, közben pedig mégis annyira abszurd és távoli ez az egész. Tehát ez a 15-20 év, ami eltelt 1984 óta, tulajdonképpen észrevétlenül hihetetlen változásokba vitte bele az embereket. A mi életünk azért nagyon megváltozott ez alatt a másfél évtized alatt. Mindamellett, rettenetesen szomorú is, hogy negyven éven keresztül ebben kellett éltünk. 2001-ből visszanézve persze már elég abszurd és vicces az, hogy mi ezt úttörő és kisdobos korunkban hogyan éltük át. És hogy itt vannak ezek a gyerekek, ugyanazokban az ingekben, és őnekik már halvány fogalmuk sincs róla, hogy ez micsoda, és mondják, hogy hú, de jó ez a pulpitus pirossal letakarva Marx, Engels és Lenin bácsi képével, valószínűleg fogalmuk sincs, hogy kicsodák. Sokat nevetünk munka közben, mert mégiscsak 84-ben ez már egy eléggé, hogy is mondjam, vicces változata volt a kommunizmusnak. Tavaly forgattam Fehéroroszországban, és megdöbbentő volt, hogy az emberek a mai napig félelemben, hazugságban, rettegésben, szegénységben és sötétségben kell, hogy éljenek.
- Most azért egy kicsit más oldalról kell szemlélned az egészet, mint gyerekként Hogy sikerült beleélned magad a tanítónő szerepébe?
- Egyszerűen minden reggel fölkelek, belenézek a tükörbe, és azt mondom magamnak, hogy Jézusmária, de hát ezt senki nem fogja elhinni rólam, hogy én tanítónőt játszom. Szóval ezt most hogy gondolom én? De próbálkozom. Próbálom az ügyetlenségét kiemelni. Ez egy fiatal tanítónő, aki éppen elkezdi a pályát, és tulajdonképpen még inkább szerelmes szeretne lenni, és még inkább táncolni szeretne, és még inkább boldog szeretne lenni, és nem nap, mint nap ülni az órán és hallgatni a gyerekeket, ahogy éppen megpróbálnak túljárni az eszén és viccet csinálni az órából. Tehát a sutaságát emelem ki, anélkül, hogy ez éppenséggel színészi sutaságnak tűnne.
- A forgatási szünetekben mi a bevált módszered a relaxálásra?
- Könyvet olvasok. Most épp egy nagyon érdekes dolgot találtam. Ez egy filmforgatókönyv. Mostanában minimalista filmeket keresgélek, és akkor hallottam valakitől egy Luis Malle készítette filmről, amit nem tudtam videón megszerezni. Az a címe, hogy Vacsorám Andréval. Ebben két ember beszélget, egy színész és egy író. Tulajdonképpen azokról a dolgokról, amikkel mi is folyton találkozunk. Ezekkel az abszurd problémákkal, hogy mi is ez az egész. Színészet, film, színház, és élet, és bizniszmenek, és művészek. Ugyanúgy, mint az élet, vagy ahogy a mi filmünk is, rettenetesen abszurd, mert egyszerre okos is, meg buta is, akar is valamit, és képtelen is valamire. Például esetünkben az entellektüel Kutas család akar valamit kezdeni ezzel a katasztrofális, abszurd élettel, amiben benne van. ők az egyetlenek, akik pontosan rálátnak az életükre, de végül képtelenek bármit is tenni.
- Hajlasz az abszurditásra? Vannak ezzel kapcsolatos szerepálmaid?
- Én nagyon szeretem az abszurd humort, és remélem, hogy a mi filmünkben is lesz egy-két ilyen nagyon finoman abszurd felé hajló, humoros jelenet, és ez jellemzi majd a hangvételt.
- Újabb abszurd szerepajánlatok?
- Nem tudom még pontosan. Készülünk most egy magyar filmre, de még nem biztos, hogy lesz belőle valami, úgyhogy még ezért nem mondhatok róla többet. Én most szorítok, hogy sikerüljön. Aztán pedig ősszel megyek vissza Berlinbe és ott forgatok tovább.
- Nagy különbség van külföldi és az itthoni forgatás között?
- Nem. Azt szoktam mondani, hogy ez mindig a költségvetésen múlik. A nagy költségvetésű filmek kondíciói nagyjából egyformák itthon és kint. Lelkesedés és szakmai tudás tekintetében nem látok nagy különbségeket. Hangulatában se nagyon különbözik. Ez mindig az embereken múlik, hogy épp milyen emberek jönnek össze.
- Ha választanod kéne egy nagy költségvetésű külföldi és egy kevesebbet ígérő hazai produkció között, hogy döntenél?
- Erre azt a politikai korrekt választ tudom adni, hogy mindig azt a szerepet választom, amelyik tetszik.
- Táncolsz még?
- Hát végül is mióta abbahagytam a Balettintézetet, tehát 7-8 éve, nem álltam rúdnál. Mozgok, de rendszeresen semmit. Nemrég beszéltem egy régi balettmesteremmel. Az utcán futottunk össze. Még két évvel ezelőtt megkértem, hogy hadd járjak be órákra a Madách Színház balettkarához. Most eskü alatt ígéretet tettem, hogy szeptember elejétől újra odaállok a rúdhoz, és egy kicsit kipróbálom magamat.
